Te Vagy A Családom ^Rengoku x Oc^

【10.Rész】

—Még mennyi idő?—Kérdezi fáradtan Zenitsu a többiektől.—Nem tudnánk megálni pihenni?—Néz rá Tanjirora aki egyből a lányra nézett. Manami csak mély levegőt vett és a fiúkra pillantot. Nem nagyon akarta azt ,hogy megáljanak. Ahogy azt sem ,hogy valamelyikük  túlhajszolja magát. Este pedig nem épp a legjobb erdőben lenni.

—Ki fáradt még? —Néz a másik két jómadárra akik egyszerre jelenkeztek.—Legyen...—Eresztett ki egy sóhajt.—2 óra pihi nem lehet probléma.—Mondta mire a fiúk megkönnyebülve ültek le a fűbe.

—Te nem ülsz le Hebi?—Kérdezte Tanjiro miközben elővette az ételét. A lány csak egy darabig nézte a többieket majd kieresztve a levegőt leült az egyik fa törzsébe.

—Minden rendben van Hebi?—Nézett rá Zenitsu kérdően mire a lány egyből felkapta a fejét. Ugyanis pár órája csak egy dolgon jár az esze. Pontosabban egy olyan személyen akit alig ismer.

—Hm? Miért kérdezed? Minden rendben van.—Mondta nyugodtan.

—Csak azért kérdem mert már egy ideje gyorsabban ver a szíved mint induláskor. De akkor ezek szerint nincs baj.—Vont vállat mire Manami nagyot nézett. Nem gondolta volna ,hogy a szőkének ilyen jó hallása van. És mikor ez a tudatáig eljutott hirtelen felállt.—Hm? Mi a baj?

—Én szerintem egy kicsit körülnézek a környéken.—Vette ki kardját tokjából.—Hamarosan jövök, addig pihenjétek ki magatokat. Nem jó este egyhelyben maradni az erdőben.—Nézett rá a fiúkra majd elment.

—Ugye nem?—Nézett egyből Tanjirora a szőke mikor elment. A vörös hajú pedig csak bólintott.

—Minden esetre békén kell hagynunk. Attól függetlenül ,hogy tagadja még lehetnek porblémái amiket nem akar velünk megosztani.—Fordult a fiúval szembe majd megtámaszotta fejét a kezével.—Én is tudom ,hogy amióta elindultunk máshogyan viselkedik. A légzése felgyorsult egy kicsivel.—A két fiú csak megértően bólintott.

...

—Nem hiszem el!—Vágott bele egymás után a fába Manami.—Hogy lehet az ,hogy nem tudom kiverni őt a fejemből?—Fogta fejét és a földre nézett. Egyszerűen dühítette az a gondolat ,hogy Rengokun jár az esze több órája.—Nem. Nem fogom hagyni ,hogy megint megtörténjen. Nem bízhatok meg megint egy férfiban.—Mondta magának mire csak jobban elkezdett gondolkodni rajta.—Agh!—Szúrta fel kardját a fatörzsébe. Össze szorítva öklét próbált mindenre is gondolni csakhogy elfelejtse a férfit mire egy halk kuncogás szakította félbe.—Huh?—Nézett körbe, ugyanis nem érezte egy démon jelenlétét sem a közelében.

—Olyan szánalmas vagy.—Hallott meg egy női hangot amitől egyből a kardjáért nyúlt.—Komolyan egy ilyen kis picurka probléma miatt vagy úgy fent akadva miközben vannak nagyobb problémaid is. Amikről még nem is tudsz.—Nevette megint el magát mire Manami csak kapkodva nézte ,hogy hol lehet. A lány nevetése pedig már kezdte idegesíteni.

—Hol vagy?—Kérdezte ingerülten mire leesett neki ,hogy csak a belső hangja beszél hozzá. De ez nem olyan belső hang volt amik megóvnak a bajtól.—Ki vagy te?

—Ez egy jó kérdés. Két lélek egy testben. Te vagy én, vagy én vagyok te? Ez egy olyan válasz amit  csak 6 hónap múlva tudunk meg. —Kezdett meg a látása homályosodni, a föld pedig elkezdett forogni körülötte.

—Mi fog akkor történni?—Fogta meg a fejét miközben próbált nem összeesni. A lány csak hallgatott nem akart neki válaszolni.—Válaszolj már!—Lett idegesebb, viszont próbálta lenyugtatni magát. Eszébe jutott az a pillanat mikor még Akazával harcolt. Ő volt a legelső aki Hebinek hívta, bármilyen ok nélkül. És ezt mindig akkor tette mikor új erőre kapott. A 6 hónap amit pedig említett, azt pedig nem vette komolyan. De most ,hogy már másodjára halja már igenis érdekli.—Hebi.—Szólítitta meg becses nevén.—Ha nem mondod el akkor leszúrom magam itt helyben.

—Csak nyugodtan. Én halhatatlan vagyok. Ha meghalsz akkor csak hamarabb vehettem fel az eredeti démon formámat. —Mondta halál nyuhodtan mire lány sokkba esett.

—Mivan?—Kérdezte alig hallhatóan.

—6 hónapig élhetsz úgy ahogy akarsz. Utánna én következek.—Miután ezek a szavak elhallatszódtak. Manami érezte ,hogy valami szorítja a torkát, olyan szinten ,hogy ne jusson levegőhöz. Mikor nyakához nyúlt érezte a beméjedéseket ahol egy kéznek kéne lennie. Miután vége lett ennek, levegőért kapkodva dőlt előre. Ahogy a gyors légzése köhögésbe változott. Úgy érezte meg a hátán lévő fiú kezét. Meglepetten nézett rá Tanjirora aki a maszk miatt nem látta ezt a reakciót.

—Minden rendben?—Kérdezte aggódóan majd a többiekre nézett.—Bocsánat ,hogy Nezukot nem tudtuk megállítani hamarabb. Alig tudtuk őt utolérni.

—Miért, mi történt?—Vonta fel szemöldökét. Miközben felnézett az alvó lányra ki csak békésen aludt a szőke kezében.

—Miután elmentél, néhány percre rá Nezuko felébredt és utánnad ment. És miközben elaludtál, ő elkezdett fojtogatni téget...—Mondta el a kis történetet. Manami csak bólintott. Tudta jól ,hogy Nezuko valószínüleg csak a benne lévő démont érezhette meg és ezért támadt rá. Amit teljesen megért.

—Én ezt nem értem.—Szólalt meg Zenitsu.—Nezuko még egyszer sem bántott embert. Még a légynek sem tudna ártani. Akkor mégis ,hogy lehet az ,hogy Hebire támadott?—Döntötte oldalra a fejét.

—Ez az amit én sem értek. —Állt fel Tanjiro.—Minden estre most inkább indulnunk kéne. Ugye Hebi?—Nézett Manamira aki még mindig torkát fogta majd lassan felállt.

—De... a falu hamarosan itt lesz.—Köszörülte meg torkát majd elindult mögötte a három fiúval. Manami az út során meg se szólalt, egyedül csak a fiúk beszélgettek egymással. Viszont végig azon zakatolt most már ,hogy mióta is van ez. Hogy egy démoni lélek van a testében. Valószínüleg a családja pedig ezért nem engedték ki őt az emberek közé. Ha pedig ezt a hadtest megtudja akkor Sanemi fog első lépésként rátámadni ,hogy kivégezzék. Azt pedig nem akarja, és azt se ,hogy démonná váljon. De bárhogyis gondolkozott ezen ,egyetlen egy ötlet se jutott az eszébe amivel ez ellen tehetne. Nem tudta ,hogy ilyenkor mit kell csinálni. Így bele kell törödnie abba ,hogy már csak 6 hónapja maradt hátra mielőtt démonná változik.

—Hebi.—Mozgatta a kezét arca előtt Tanjiro mire a lány egyből felfigyelt.—Itt vagyunk. Most mit csináljunk?—Kérdezte tőle kedvesen mire Manami felnézve látta ,hogy már a falu középpontjában vannak. Eddig észre se vette ,ahogy azt sem ,hogy idővel már reggel is lett.

—Keressetek egy helyet ahol tudtok enni. Utánna pedig munkához láttunk.—Mondta kis gondolkozás után.—Készüljetek fel a ma estére. Este itt találkozunk.—Tűnt el a szemük elől, ezzel a három gyereket magukra hagyva.