Te Vagy A Családom ^Rengoku x Oc^

【20.Rész】

—Anya! Anya! Kazuma fejen ütött a fa kardal!—Ment az 5 éves Manami anyukájához mikor is a testvérével a réten játszottak. Ayame csak az ölébe ültette a lányt és kezével a fejét simogatta.

—Nagyon fájt, Manami?—Adott rá gyógy puszit majd megjelent apja is mellette Kazumával.—Miért ütötted meg a hugodat? Nektek egymást kéne segíteni, nem verni...—Tette a fiú arcára a kezét. Majd miután bocsánatott kért testvérétől. Újra elkezdtek futkorászni a réten.

—Látom nagyon megy neked ez a nevelősdi.—Ült le Atsushi felesége mellé.

—Most miért nézzel így rám ,hófehérke?—Kezdett el viccelősködni.

—Ó, szóval így állunk mi?—Húzta mosolyra száját.

—Ugyan, a te ágadról mindenkinek fehér haja van. Hát persze ,hogy így hívlak.—Nevette el magát a fekete hajú nő amiben férje csak gyönyörködött. De miután megunta ezt közelebb ment hozzá és csikizni kezdte.—Ne ezt fejezd be. Tudod jól ,hogy csikis vagyok.—Terült el a földön mire a fehér hajú csak fölé mászott és folytatta.

—Ú, mi is! Mi is!—Jöttek vissza a gyerekek.

—Apátokat, ő most teljesen végtelen.—Kiáltott fel nevetés közben Ayame mire a gyerekek Atsushit kezdték el csikizni. Miután vége lett a "harcnak" a gyerekek kifulladva dőltek be a szüleik ölébe.

—Anya! Tudod ,hogy én mit kívánok?—Szólalt meg csak egyszer Manami mire mindketten oda kapták a fejüket.—Azt ,hogy mindig ilyen jó legyen a családdal lenni!—Mosolyodott el a kislány mire a két szülő összenézett.

—Ez most ,hogy jött ide kicsim?—Kérdezte kedvesen Ayame miközben lánya hajába túrt.

—Hát csak hallottam ,hogy mi történt tegnap a nagybátyó és nagypapa között... ugye nem fog ilyesmi történni a családdal?...—Nézett fel ártatlan tekintetével mire Atsushi a feleségére kapta a tekintetét.—Persze ,hogy nem kicsim. Mi mindig együtt fogunk maradni.—Mondta meleg mosollyal az arcán.—És soha nem válunk szét.

—Soha?...—Emlékezett vissza Manami a régi emlékekre miközben az egykori rétet nézte ahol már szinte majdnem mellmagasságban volt megnőve a fű.—Méghogy soha...—Csordult ki egy könny a szeméből amit egyből le is törölt.—Mekkora marhaság.—Fordult meg majd az erdő felé vette az irányt.—Elsőnek a nagyapám, nagybátyám, Kenji, majd végül anyám.—Kezdett el gondolkodni.

—Tegnap este hol voltál?—Szakította meg gondolat menetét amár jól ismert mély hang mire Manami csak arcára kapta tekintetét.

—Küldetésen voltam, azon a napon kaptam meg ezért nem tudtam szólni.—Mondta monoton hangon Senseiének.—Mivel kezdjük?

—Melyikben vagy gyengébb? Mentálisan vagy fizikailag vagy gyenge? —Döntötte oldalra fejét Kokushibo.

—Mentálisan.—Vágta rá egyből mire a démon legbelül meglepődtött.

—Értem, minden esetre legalább jó ,hogy tudod mi a hátrányod.—Vett mély levegőt majd azt kifújva folytatta.—Először is ülj le törökülésbe.

—Oké?...—Tette le maga mellé kardját bizonytalanul majd tette azt amit mondtak neki.

—Húzd ki magad és a karjaidat ragd az öledbe úgy ,hogy az neked kényelmes legyen... —Utasította tovább majd megvárta míg a lány megcsinálja.—Rendben, most pedig csukd be a szemed.

—Huh? Miért?—Nézte démon barátját aki csak leült vele szembe.

—Most szépen meditálni fogsz.

—Mégis minek?—Döntötte oldalra a fejét.

—Azért ,hogy a rossz energiákat és emlékeket mélyen a tudat alattidba tedd...—Tartotta meg fejét kezével majd a lány értetlen arckifejezésével találkozott.—Csak... csináld.—Fújta ki nagy nehezen a levegőt mire Manami megpróbálkozott vele.

—Feladom. Ez még mindig nem megy.—Görnyedt be öt perc után mire Kokushibo a kard tokjával nyomta meg fejét ,hogy újra kienyesedjen.

—Jó, akkor megpróbálkozunk mással.—Nyúlt fejéhez majd hüvelykujját a homloka közepére helyezte.

—Most meg mit csinálsz?—Vonta fel egyik szemöldökét mikor meglátta ,hogy másik kezével két ujját fent tartva koncentrál valamire.

—Rendben, elméletileg már működnie ke- —Nyitotta ki szemeit mire meglátta Manami meditációs állapotát. —Hm, érdekesebb mint gondoltam.—Nézte figyelembe szemeit ahol a jobb már teljesen fekete és csak a sötétséget lehetett látni míg a bal oldalin a rendes smaragd zöld szemét.—Hát akkor nincs mit tenni mint várni és figyelni meddig megy el...

—Hol vagyok?...—Nézett körbe a lány de csak sötétséget látott.

—Hogy hol vagy? Itthon te gyermek!—Vágták hátba pálcával mire Manami egyből tudta kivel van dolga.—Egy ilyen szerencsétlent nem is tudtak volna kitalálni amíg te meg nem születtél!—Vetett rá megvető pillantást mamája.

—Csak egyszer ne kelnél fel álmodból...—Csigorgatta össze fogait mire megint hátára érkezett a fa darab..

—Te csak ne feleselj! Elvégre már én parancsolok neked!—Emelte fel rá hangját.—Majd én megnevellek ha Ayame nem tudott!—Legyintette meg a botot amit Manami gyorsan megragadott. Mitsuki csak meglepő pillantást vetett rá.—Manami! Enged el!—Utasította mire meglátta dühös pillantását.

—Minden évben tűrtem, tűrtem a fájdalmat és a szídásokat irántam.—Rántotta ki kezéből a botott majd a magasba emelte azt.—De azt már nem hagyom ,hogy egy magad fajta vénbanya elkezdje szídni az anyám!— Lendítette meg teljes erejéből. Mikor pedig eltalálta az előtte lévő személy fejét, olyan volt neki mintha egy darab felhőbe ütne ami lassan eltűnik.—Mi a...—Nézte meglepve mamája hűlt helyét majd mire észbe kapott már újra Kokushibot látta maga előtt.

—Látom épségben vissza tértél.—Rántotta meg kardját majd tokjába vissza rakta azt.

—Ezt ,hogy érted?—Vonta fel szemöldökét majd a vér szag megérzése után egyből körbe páztászta a helyett.—Mégis mi történt itt?

—Az első kérdésedre a válasz. Elfelejtettem megemlíteni ,hogy ha hagyod ,hogy egy személy a fájdalmaiddal és a gyengeségeiddel éljen vissza és emésszen fel. Akkor szinte már oda is adtad a lelkedett a démonodnak és vége a dalnak számodra. A második kérdésre pedig csak ennyit válaszolok ,hogy este van. Te ledig ember vagy.—Pillantott megint a démoni testekre.

—Oh, így már értem...—Állt fel a lány majd leporolta magát mire újra lejátszódott az ,hogy mit is mondott a vörös hajú.—Várj, komolyan mondod?—Kapta fel tekintetét rá mire a démon csak bólintott.—De kedves vagy.—Vette fel a földről kardját. Kokushibo csak vállat vont.

—Ha elfelejtettem, elfelejtettem. Nem tudok most mit tenni. —Eresztett el egy mély sóhajtást.

—De megis hallhattam volna ezek szerint.

—De nem haltál meg. Nekünk pedig ez kell. Vagy nem?—Vonta fel szemöldökét mire a lány csak szemet forgatott.

—De, igen. —Indult el egy irányba majd vissza nézett a démonra.—Köszönöm.—Kokushibo csak egy bólintassal kölcsönözte ezt a gesztust majd elment.