Te Vagy A Családom ^Rengoku x Oc^

【28.Rész】

Ezek után Manami egyedül töltötte napjait. A koszos szobában csak a nyöszörgései és a motyogásai törték néha meg azt a nagy csendett. Amíg a láncok mozgásai nem szakították félbe. Haja fele már fehérre váltott, kösztük néhány tincs mélyzöld színben pombázott. Jobb szemét pedig már teljesen befedte a fekete szín.

—Hova ment?—Ütötte ki gondolataiból az üres érzés. A palotában minden démon auráját érezte, a nagybátyjáét, Kokushiboét, de Muzan félelmetes aurája eltűnt. —Nem mehet el...—Állt volna fel de lábai fél úton összeroskadtak.

—Nyugodj meg. Hamarosan vissza jön.—Szólalt meg belső démona kacéran. Élvezte így látni hordozóját, legyengülve, erőtlenűl és kétségbe esetten.—Sőt, csakhogy jobban örülj. Ide hozza néhány barátodat is. Így velük tudsz lenni egy kicsit.

—Érdekes, eddig nem szólaltál meg egyszer sem.—Vett mély lélegzetett majd karjait megpróbálta előrébb húzni. Hátha egy nagy csoda folytán a láncok kiesnek a falból, bármennyire is volt ez nevetséges.— Abba hagynád? Miattad csak jobban fáj a fejem.—Hallotta meg Hebi jó ízű nevetését amit egyszerűen nem akart magába fojtani.

—Nagyon sajnálom. Egyszerűen nevetséges az amit csinálasz.—Utolsó szava után Manami érezte ahogy a láncok eleresztik csuklóját és előre esik. De a fapadló helyett valami mást érzet. Szemeit nem sokkal nyitotta ki miután megérezte maga alatt a hideg és vizes érzést. Arcán a meglepetség ült mikor meglátta maga alatt a havat. Csodálkozva emelte fel fejét ,hogy körbenézhessen. Egy havas erdő fogatta, a fák ágait és a földet a vastag hó takarta. Ahogy a szél megmozgatta a hideg levegőt úgy néhány öreg fának a hangját is lehetett hallani ahogy megmozdúlnak.

—H-hol vagyok?—Állt fel nagy nehezen majd egy közeli fába kapaszkodott. Felnézve az ágak közé látott valami mást is, egy fekete gömböt ami eléggé megvolt repedve. Azon gondolkodott ,hogy az a golyó mégis hogyan marad ott, de Hebi ezt gyorsan megszakította.

—Ez? Ez a te lelked.—Szólalt meg vidáman mire a szél felerősödött.—Ezen a helyen tanyázok évek óta. Sok ember lelkét jártam már és tőrtem meg.— Jött elő fekete füstként a fák között majd a magja felé vette az irányt.—De a több éves életem során nem láttam ehhez hasonló magot. Már röktön másnap szét kellett volna robbannia, de ehelyett csak szépen lassan repedezik.—Vette két keze közé a fekete gömböt mire az egyik repedés tovább növekedett.—De amint kijutok Kokushiboval lefogok számolni, meg a sárga hajúval is. Miattuk ilyen lassú az átváltozás.—Jött egy kis undor az arcára majd a földre ereszkedett.—Ha ők nem lennének már rég kijutottam volna.

—Ha Rengokunak akár a hajszálához is nyúlsz kicsinállak.—Lett indulatosabb hangja mikor felhozta a fiút.

—Jó ,hogy mondod.—Szélesedett ki mosolyoja majd karját magasba emelve idézett elő kettő kardott.—Ugyanis jelenleg azért vagy itt ,hogy véglegesen leszámoljunk.—Dobta el az egyik fegyvert Manami lába elé.—Igaz, neked már mindegy ,hogy legyőzöl-e vagy sem. De ettől függetlenűl kiszeretnék veled álni.—Folytatta, a lány fülében a szavak felcsengették neki a figyelmét mire egyből arcára nézett.

—Hogy érted azt ,hogy nekem már mindegy?—Vette fel a hóban hevert kardott majd bizonytalanul nézett démonjára. Egyszerűen kirázta a hideg, mintha csak tükörbe nézne. Annyi eltéréssel ,hogy szemeiben nem lát semmit csak ürességet és sötétséget, nincs egy fehér rész sem ami megállápítaná ,hogy mégis hova nézz.

—Ha én végzek veled akkor meghalsz. Ugye ez így működik. Viszont, ha te ölsz meg engem akkor te is meghalsz. Csak rá néhány percre rá az én halálom után.—Pillantott fel a lány magjára amint befejezte magyarázatát.—A te ereidben démoni vér van már mióta. Az emberi lelkednek mindjárt annyi.—Nézett vissza rá majd Manami arcát meglátva nem tudta visszatartani a kuncogást.

—Most meg min nevetsz?!—Lett idegesebb a hallottaktól mire Hebi csak az arcára mutatott.

—Azon ,hogy 6 hónap alatt mennyire is megváltoztál. Mielőtt nem tudtad volna a létezésemet te voltál a nagy Manami! Aki megtagadja a családját, nagyon magabiztos, szívtelen és akinek azaz életcélja ,hogy kinyírja az apját és a mamáját a saját keze által.—Nézett végig rajta.—Most pedig... egy szerencsétlen démon vadász vagy akinek meglágyúlt a szíve. Még a hasad is megnőtt miatta.— Pillantott az említett testrészre majd egy gúnyos vigyor jelent meg arcán.—Egyszerűen nevetséges ahogy egyről a kettőre legyengültél.—Emelte vállára kardját. Manami a sértő szavak hallatán egyből kivette pengéjét a tokból és neki ment.

—Nem lettem gyenge.—Jelentette ki miután Hebi hárította a támadását.—Ha pedig meg halok akkor viszlek magammal!—Ugort hátrébb majd gyorsaságát felhasználva a fák közé futott.

—Na ez a beszéd.—Törölte le a homlokán lévő kis vért.—Kokushibo te állat, jól teljesítettél tanítást ílletően.—Villantotta meg fogait majd a lány után sietett.

—Ez meghalt.—Bökte meg Douma a lány homlokát mire a Manami feje hátra esett.

—Dehogy halt meg te hülye. Csak mély álomba esett. Hebi bizonyára most hívta ki.—Fonta össze maga előtt kezeit a kék hajú.—Te meg mi a faszt csinálsz?—Látta meg ahogy a szőke finoman megérint egyik kezével az arcát majd az szépen lassan az oldalára siklik. Szabad kezét pedig a hasán pihentette.

—Gyönyörű egy nő. Kár ,hogy Hebi előbb találta meg őt mint én.—Lett irigy majd megérzet valamit hasánál.—Hm?—Nézte meg figyelmesebben majd villámcsapásként jutott el tudatáig.—Satoshi!—Fordult hozzá meglepetten mire a férfi felemelte kezét, jelezve ,hogy hallgason el.

—Mh, én is érzem.—Bólintott majd nagy mosolyra húzta a száját mikor megérezte a pilléreket.—Végre megjöttek. Akkor úgy ahogy beszéltük.—Ment az ajtó felé.

—Nem Satoshi, én másra gondoltam.

—Most nem fogunk változtatni, tiéd marad a pillangó ,enyém pedig a sárga hajú.—Hagyta ott a szőkét aki egyszer hol az ajtóra nézett, hol az ájult lányra.

—Hát akkor megtudja később.—Vont vállat majd felállva ő is kiment a helységből.