Te Vagy A Családom ^Rengoku x Oc^

【25.Rész】

Másnap.

—Fáradtnak tűnsz. Aludtál te az éjszaka?—Kérdezte párja mikor találkoztak.

—Nem valami sokat.—Eresztett el egy apró sóhajtást majd fejét a vállára döntötte. Rengoku egy ölelésbe vonta a lányt majd egyik kezét a hajába vitte.

—Mostanában eléggé máshogyan viselkedsz. Hamarabbab fáratsz ki mint eddig.—Tette homlokára kezét.—Viszont nincs lázad.

—Nem vagyok beteg, Kyojuro. Csak mostanában inkább este szoktam edzeni. Mikor nem kell küldetésre mennem.—Bújt bele az ölelésbe mire egy hang zökenetette ki őket.

—Annyira örülök ,hogy összejöttetek.—Hallották meg Uzui hangját mire Manami gyorsan lehúzta az arcára a maszkot mielőtt a férfi meglátta volna.—Még mindig nem akarod megmutatni az arcodat?

—Nem. És nem is fogo-...—Vette észre a fehér hajkoronát mire elcsendesedett.—Ő meg mit keres itt?—Döntötte oldalra a fejét mire Tengen hátra nézett, hogy lássa kiről is beszél.

—Ja, ő ott Kazuma, Atsushi fia. Nagyon tud a srác, igazi tehetség már így 22 évesen.—Fogott fejére.

—Én azt tudom ,hogy ki ő. Én azt kérdeztem ,hogy mit keress itt.—Lett egyre inderültebb Manami mire Rengoku csak a vállára fogott ,hogy nyugodjon le.

—Hát pontosabban azt én se tudom. Bár a múltkor mondott valami olyasmit Atsushi ,hogy át akarja neki adni a helyét.—Gondolkodott el.

—Hogy...mivan?—Pattant ki egy ere mire a sárga hajú közelségét érezte maga körül.

—Higgadj le, Napraforgóm. Az erőszak semmire sem megoldás.—Motyogta füleibe miközben hátulról átölelte. Manami szíve csak úgy zakatolt a dühtől és az irigységtől. Gondolatai pedig egyre felkavaróbbak voltak. De mikor megérezte Hebi auráját egyből próbálta lenyugtatni magát.—Minden rendben?

—Igen, persze.—Fogott fejére majd arrébb ment.—Elmentem meditálni, majd jövök.— Kezdte lépteit szaporábban venni majd keresett magának egy nyugis helyett.

Este.

—Biztos minden rendben lesz?—Nézett rá aggódóan a Rengoku mikor épp elváltak útjaik.—Nem kis időt töltöttél meditálással.

—Minden rendben lesz. Csak váratlanul ért.—Ejtett halvány mosolyt a lány majd útnak indult. A haza vezető úton át kellett mennie egy kis falun. Nem nevezhető soknak a létszám, de nem is lehet kevésnek mondani. Az utcák üresek és csendesek voltak. Épp megfelelő ,hogy az ember elmerengjen a gondolataiban. Manami sem tett másképp, viszont az ő gondolatai csak felerősítették az emlékeit.—Istenem!—Fogott fejére mikor már fájni kezdett a feje.—Nyugodj le. Mit mondott a Sensei? Azt ,hogy figyelj az érzéseidre.—Mondogatta magában: Ne foglalkozz vele, felejsd el őket.

—Segítség!—Rázta ki gondolataiból egy nő hangja.—Kérem, segítsen!—Ragatta meg ruháját. Teste félig véres volt, tekintete pedig rémült.

—Merre van?—Vette ki kardját tokjából majd elindult miután egy irányba mutatott a nő.—Hát itt vagy.—Ment be a lakásba majd megpillantotta a sarokban lévő démont aki csak a kajáját majszolta. Mikor Manami beljebb ment megcsapta orrát a friss vérszag. Egyszerre volt kesernyés és édes illatú neki amin nem is csodálkozott belső démona miatt. De ez az illatt kezdted már nagy fájdalmat okozni neki és elcsavarni a fejét.—Essünk túl rajta minnél hamarabb.—Igazította meg maszkját majd a démon támadásait kikerülve le is fejezte a lényt.—Most már bejöhet hölgye- —Fordult a bejárathoz mire a szőke nő helyet Kenjit pillantotta meg. Ruhái véresek, arcán kétségbe esett mosoly.

—Manami, drágam bocsáss meg.—Ment hozzá közelebb apró kis léptekkel. A lány karja remegtek, lábai pedig a földbe gyökerezett.

—M-menj innen!—Szorította meg kardját.

—Ezt ,hogy érted? Az előbb azt mondtad ,hogy bejöhetek...—Közeledett egyre gyorsabban hozzá.

—Azt mondtam ,hogy menj innen!—Csukta be szemeit majd egyett lendített kardjával a levegőbe.—Ne, ne, ne ,ne...—Látta meg a nő holttestét maga mellett feküdni. Torka elvágva, tekintete pedig a fájdalmat és az ijetséget ábrázolja. A kifolyt vér friss illatta gyorsan megcsapta Manami orrát mire a lány gyorsan kirohant a helységből. Amint elhagyta a küszöbött lábai összeroskadtak, kezeivel pedig a földnek támaszkodott.—Nem hagylak, ura vagyok a helyzetnek...—Próbált összpontosítani mire érezte ,hogy belső démona végleg előjön.

...

—Mi történt?...—Nyitotta ki a szemeit köhögés közben. Sokkolva látta meg a falut.—Nem... kélrek csak ezt ne.—Esett ki kezéből fegyvere mikor meglátta az ember rakást ami holttestekből állt. A falu utcái vér vörösek voltak és itt-ott élettelen testek díszítették a környéket. Mikor Manamiban tudatosult ,hogy a falu minden lakosát megölte, lépteket hallott maga mögött.

—Ezt te művelted!?—Hallotta meg Sanemi hangját ami kicsit sem volt jó kedvű.

—Nem! Nem én...tettem.—Kezdett el tiltakozni mire leesett ,hogy ő ez ellen semmit nem tehet.

—Most meg a képembe hazudsz.—Vette ki tokjából kardját.—Nézzél már magadra!—Emelte fel hangját mire Manami ruhájára pillantott. A feketeszínt szinte nem is lehetet látni.—Te egy elmebeteg gyilkos vagy!

—Sajnálom, esküszöm nem én tettem.—Nézett fel a férfira majd elillant. Sanemi pedig utánna indult.—Már te is?—Látta meg Shinobut maga előtt aki csak mosolygot.

—Itt mindenki.—Szólalt meg majd annyit vett észre ,hogy Tomioka pengéje suhan közel a nyakához. A fekete hajú a reflexeinek hála kivédte majd a fákon ugrával haladt tovább.

—Gyorsan mielőtt apám talál rám...—Esett kétségbe mire egy lökés zökentette ki az ütemes ugrálásból. Már ijedten akart felállni és eltolni maga mellől a férfit mire meglátta sárga haj tincseit. —Kyojuro! Kérlek, higgyj legalább te nekem! Nem én tettem!—Látta meg kicsit sem boldog arcát mire a férfi a maszkjáért nyúlt.

—Minden rendben lesz...—Látta meg könnyes arcát a lánynak majd végig simítva rajta egy ölelésbe vonta ,hogy megnyugtassa.

—H-hiszel nekem ,hogy nem én csináltam?—Kezdett el halk szipogásba majd visszaölelte.

—Igen, nem lesz semmi baj. Megígérem, ezt a te érdekedben teszem.—Mikor Manami meghallotta utolsó szavait egyből felnézett, majd elkezdett ellenkezni miután meglátta a többi pillért jönni a háta mögött.

—Kyojuro, engedj el! Kérlek!—Kezdte eltolni magától mire a sárga hajú csak erősebben szorította magához. Rossz volt így hallgatnia őt, kétségbe esetten, sírva és ijedten.

—Minden rendben lesz Napraforgóm. Nyugodj le-

—Azt mondtam ,hogy engedj el!—Lökte el magától majd futásnak eredt. Nem akarta elhinni ,hogy Kyojuro nem hisz neki.

—Manami!—Ment utána a férfi, szólításaira kicsit sem figyelt. Nem tudta ,hogy ezek után mi legyen. Ha hagyja magát elfogni akkor megölhetik. De nem rohanhat csak úgy egész életében sem. Ha pedig Satoshi találja meg akkor rosszabbra is fordulhat az élete mint eddig. Ismeri annyira a nagybátyját ,hogy tudja mikre képes ha faggatásról vagy erőről van szó.—Manami, én elhiszem azt amit mondasz.—Szólalt meg még mindig nyugodtan mikor megálltak. A lány könnyes szemekkel nézett rá ami miatt csak jobban megfájdúlt a szíve, nem akarja így látni szerelmét.—Kérlek ne fuss tovább és enged meg ,hogy segítsek.—Nyújtotta kezétt mire látta ,hogy Manami habozni kezd.

—Hebi volt... nem én...—Kezdte el halkan majd mikor egy lépést előre ment mindkettejüknek a fülében egy pengetés hallatszódott.—Huh?

—Manami!—Kiáltott fel Rengoku mikor látta a lányt beesni az alatta nyílt ajtóba. De mire utána ment volna már bezáródott és eltűnt.