Te Vagy A Családom ^Rengoku x Oc^

【4.rész】

—Azta de fáj a fejem...—Fogta meg fejét Manami mikor magához tért.

—Hogy aludtál?—Jött neki a hírtelen feltett kérdés miközben egy mosolygós arcal találta szembe magát.—Sokáig voltál kiütve.—Mondta neki kedvesen a sárga hajú férfi.

—Te meg kivagy?—Ült fel hírtelen az ijedségtől mire belé nyilalt a fájdalom.

—Nyugodj meg, a végén szét fog menni a varrás. —Próbálta lenyugtatni a lányt.—Rengoku Kyojuro vagyok. Én találtalak meg és láttam el sebeidet.—Mutatkozott be.

—Értem...—Nézte meg oldalát majd újra a férfira nézett. Meglepetten látta ,hogy megint ugyan az a férfi van előtte, annyi változással ,hogy az egyik szeme fedve volt.—Várj, te nem...—Szólaltak meg a gondolatai mire inkább elnémult.

—Az akinek elvetted a kardját az állomáson?

—iiigen...—Folytatta kínosan.—Nem vettem el, hanem kölcsön vettem...—Vakarta meg tarkóját.—Nagyon sajnálom, csak ha nem használom akkor oda a lábaim.

—Egyáltalán ,hogy keveredtél ilyen helyzetbe? —Fonta össze maga előtt kezeit majd kérdőn nézett a lányra.

—Á, az túlságosan hosszú történet... Hol vannak a cuccaim?—Jutott eszébe majd mikor körbe nézett meglátta a táskáját és a kardját neki támasztva a falnak.

—Nem történt velük semmi baj. Az elmúlt két napban pedig nem is nyúltunk hozzá. Így teljesen sértetlenek.

—Várj, két napban?... Két napig aludtam?—Lepődött meg a lány.

—Igen, bár azokkal a sebekkel nem is csodálom. —Nézte végig a kötéseit.—Hogy szerezted, ha szabad kérdeznem?

—Hát...öhm...uh.—Vakarta meg fejét.—Nem igazán emlékszem.—Játszotta neki az értetlent.—Sajnálom de teljesen elfelejtettem...

—Értem.—Engedett el egy sóhajtást majd megpillantotta a kardját.—Szóval kardforgató vagy gondolom. Mit ne mondjak az állomáson jó kis műsort adtatok elő Kazumával.

—Hát valami olyasmi...—Mondta kínosan majd megcsengett fülében a bátyja neve.—Várj, te ismered Kazumát?

—Csa az Akaike családnak van fehér egyenruhája a hadtestben. Kazumát pedig szinte már mindenki ismeri, hiszen ő az egyedüli leszármazott a családban.—Mikor a férfi ezeket kimondta, Manami nem akart hinni a fülének.

—De neki nem volt egy huga? Vagy egy öccse?—Kérdezi reménykedve ,hogy rá még emlékeznek-e egyáltalán.

—Volt egy huga, azt hiszem. Ha jól tudom ő is a hadtestben volt. De az egyik nap csak az egyenruháját kaptuk meg szakadtan. Azt mondta a családfő ,hogy meghalt az anyukájával együtt. Miért kérded?—Érdekrőlött a férfi. Manami csak a paplant nézte, nem tudta felfogni azt a gondolatott ,hogy az egész hadtest halottnak hiszi és már el is felejtették. Mind az apja műve miatt.

—És temetés volt?—Nézett fel kis szünet után.

—Csak családon belül volt megtartva.

—Értem.—Kezdett el lassan felállni.

—Most hová mész? A sebeid még nem gyógyultak be, ráadásul este van. Nem tudnál démonokkal harcolni ebben az állapotban.—Állt fel ő is mikor a lány a táskájához nyúlt.

—Engem az nem érdekel. Egyébként is már megszoktam.

—Megszoktad? Szóval mégis csak emlékszel rá, hogy hogyan is szerezted.—Vette el tőle a táskáját mire a lány a szeméhez szegezte a kardott, tokját nem szedte le. De át tudta adni a férfinak az üzenetét.

—Lehet ,hogy emlékszek rá, de akkor sem fogom egy idegennek elmondani a magán életem. Szóval most add ide a táskát ,hogy elmehessek.

—Legalább addig maradj itt még fel nem épülsz.—Fogta meg lassan kardját.—Nincs erőd, így csak a halálodba mennél. Nem foglak a múltaddal kapcsolatban kérdezősködni.—Próbálta Kyojuro a lehető legkomolyabban elmondani ezeket a lánynak. Hiába igérte meg neki ,hogy nem fog kérdezősködni még mindig furdalta a kívácsiság. Honnan tanulhatot harcművészetett ,hogy Kazumával tudta tartani a szintet és ,hogy a képességei majdnem felértek egy pilléréhez.

—Legyen...—Egyezett végül bele a lány mire Rengoku arcára vissza jött a mosolya.

—Ha tudnád ,hogy ennek mennyire örülök.—Tette le táskáját.—Ha vársz néhány percet akkor hozom a vacsorádat. —Folytatta tovább mire Manami csak bólintott. Mikor a férfi elhagyta a szobát, a lány alaposan körbe nézett. A tükörbe nézve látta meg magán a fehér ruhát amit még Rengoku adott rá, akkor esett le neki ,hogy a férfi mit is mondott neki pár perccel ezelőtt.

—Egy nő sincs ebben a házban ,hogy egy férfinak kellett nekem átöltöztetnie?—Kérdezte halkan magában miközben arca egyre vörösebb lett. —Minden cuccom meg van?—Ment oda táskájához és átnézte a holmijait. Megkönnyebülve látta ,hogy tényleg nem nyúltak hozzá.

—Elnézést...—Hallott meg egy fiatal hangot mire a kisfiúra nézett.

—Igen?—Szólalt meg kedvesen. Ugyanis látta a fiún ,hogy egy kissé nyugtalan.

—Meghoztam a vacsoráját.—Jött be a szobába és lerakta a futon mellé. Mikor újra a lányra nézett, meglepetten látta ,hogy nagyon méregeti.—Mi a baj?

—Te vagy a legfiatalabb a családban?—Tette fel hírtelen kérdését amit a fiú nem tudott hova tenni. Csak kis hezitálással bólintott.—Értem.—Ült le és megkostolta az ételt.—Ha szabad megkérdeznem, ezt ki csinálta?

—Én.—Mondta kis idő után mire a lány szemei kikereledtek.—Talán nem ízlik?

—Mi- nem. Azért kérdeztem mert ez finom. Egyszerűen isteni. Egy igazi kis szakács vagy.—Dicsérte meg Senjurot aki csak mosolygot ezen.—Én még egy rizst se tudok kifőzni. Mindig oda ragad az aljára.—Mondta kínosan mire az előtte lévő csak halkan nevetett.

—Látom jól mulattok.—Jött vissza Kyojuro is mire mindketen felfigyeltek rá.

—Te meg mégis hol voltál? Itt csicskásztatod a fiadat? —Kérdezte meg tőle mire csönd lett a szobában. A két testvér egymásra nézett majd az idősebbik elnevette magát.—Most mondtam valami rosszat?

—Nem,nem...—Ült le tesvére mellé.—Ő nem a fiam, ő az öcsém.—Borzolta össze neki a haját.—Egyébként csak egy üzenetett kaptam a hadtestől amire válaszolnom kellett.

—Oh,bocsánat. Csak annyira hasonlít rád. Azt hittem ,hogy a fiad.—Ette tovább levesét.

—Ugyan, így 21 évesen hol lenne gyerekem. Nekem az még korai lenne.

—Oh, azt hittem idősebb vagy.—Némult el Manami mire Rengoku csak kérdőn vonta fel a szemöldökét.

—Miért, mennyinek néztél?—Tette fel kérdését mire a lány össze nézett az öccsével. Senjuro csak halkan nevetett egyett mire az idősebb csak még kíváncsibb lett.—Szóval?

—Öhm...Köszönöm az ételt nagyon finom volt.—Nyújtotta oda az üres tányért Senjuronak.—Nos akkor én mentem aludni.—Húzta volna magára a paplant mire a férfi ráfogott csuklójára.

—Ne olyan sietősen, még ki kell cserélni a kötéseidet.—Mondta mosolyogva.

—Ugyan, nem kell szerintem.—Húzta fel ruhadarabját majd meglátták a piros kötszert ami régen még fehér volt.

—Ahogy gondoltam. Senjuro, most menjél ki légyszi.