Te Vagy A Családom ^Rengoku x Oc^

【29.Rész】

—Eddig még egyszer sem talált el. Mégis ,hogy lehet az ,hogy vérzik a homlokom?—Ugrált ágról ágra a lány miközben fejét rörölte meg. Hebivel való kergetőzése már jó ideig tart, ennek hála pedig a démon kezd türelmetlen lenni.

—Elegem van ebből!—Bukkant fel mellette füstként mire a lány ijedtében leesett a fáról. A hónak köszönheti ,hogy nem ütötte be magát.—Állj talpra és harcolj!—Vette fel Manami kinézetét majd kardját elé rugta.—Kezdesz idegesítő lenni.—Nézte végig ahogy a kardjáért nyúl, viszont mikor Manami véletlen megvágta vele a hüvelykujját egy mini száj húzást mutatott.—Szerencsétlen.

—Ne hívj szerencsétlennek csak azért mert türelmetlen vagy.—Állt fel majd elindult egy irányba lassan. Lépéseit egyre gyorsabban vette és Hebi körül kezdett el futni olyan gyorsasággal ,hogy a démon csak egy gyűrűfalat lásson belőle.

—Á, szóval most a harmadik formát használod.—Pillantott ide-oda majd becsukta szemeit és várt a megfelelő pillanatra. Hallgatta a fehér hajú lány lépéseit a hóban ahogy azok egyre halkabbak lesznek. Hiszen egy idő után kitaposta a helyet. —Megvagy! —Fordult hátra majd megragadta csuklóját mikor Manami megcélozta tarkóját.

—Ezt meg mégis ,hogy?—Nézett rá meglepetten. Hebi csak gúnyos mosolyt mutatott.

—Én mindent látok amit te, nem hiába van három szemem.—Fújta ki hajtincseit arcából a szél mire Manami meglátta homlokán a harmadik látószervét ami épp csukva volt. Gyorsan egy rántással kiszabadította magát a fogásból majd megint a fák közé ment. De bárhova ment Hebi már előre tudta merre tart.

—"mindent látok amit te." —Ismételte meg orra alatt a mondatott majd pengéjére nézett. Ahogy vissza verte tükörképét rájött valamire. Futás közben kardját a szájához rakta ,hogy két keze szabad legyen. Ruhaujjából letépet egy darabot majd azt jobb szemére kötötte ,hogy a démon ne lásson semmit.—Na lássuk te most mennyit látsz.—Vette kezébe fegyverét majd egyik pillanatról a másikra már a fatövében találta magát. Kisebb darabok még át is szakitották a bőrét.

—Ügyes, de ettől függetlenűl is megtudlak találni.—Jelent meg mellette és felvette újra Manami alakját mire a lány észre vett valamit. Bal karja szintén véres mint neki, annak ellenére ,hogy nem ért hozzá. Hogy biztosra jusson ötletében, kipróbált valamit.

—Ez nem ér, te köddé változol és utána veszed fel az alakodat. Mégis így ,hogy tudnálak megölni?—Mondta fáradtan majd miközben megpróbált felállni kardjával egy kicsit bele vágot a lábába. Jól sejtette. Ha ő szenved sérülést akkor Hebi is. Hisz ez az ő teste. A démon bal combából is elkezdett egy kis vér lefolyni.

—Ahogy te a faágakon ugrálsz. Hogy tudnálak elkapni? De segítek, füstként nem tudok sokáig lenni, hisz az energiám hamar elfogyna akkor és meghalnék. Ezért kell felvennem az alakodat, hogy itt lehessek.—Húzta mosolyra a száját mire látta a fehér hajún ,hogy rájött valamire.—Most ezuttal mit tervetél ki?—Nézte végig ahogy feláll és kezében szorongatja fegyverét. Karja egyszer-kétszer pedig megremeg magától a gondolattól is, de Manami akkor is határozottan elmosolyog. Tudja ,hogy neki már úgyis mindegy akár bevállik a terve akár nem. De képes kipróbálni egy személyért akit megszeretne védeni.

—Szóval két lélek egy testben, igaz? És azaz egy test az enyém. —Emelte pengéjét torkához mire Hebi döbbenten nézte őt, nem gondolta volna ,hogy ilyen gyorsan rájönne erre. Tudta ,hogy már nem játszhat vele tovább, gyors léptekkel indult felé ,hogy végetvessen ennek. —Egy dolgot kihagytál. Ha én öllöm meg magam akkor te is meghalsz.—Vett mély levegőt. Hebi csak a fegyveréért nyúlt ,hogy megakadályozza tettét de késő volt. Egyszerre estek össze és nyílt fel torkuk az elvágott helyen.

Manami nagy levegő vétellel tért magához. Fejét hátra hajtotta és kapkodta a levegőt. Egyszerűen leverte a víz a történtek miatt, az adrenalin pedig a magasba nőt neki. Tudta ,hogy nem sok ideje maradt hátra, annyi maradt míg Hebi el nem porlad.

—Kyojuro.—Érezte meg az itt létüket majd később nagybátyájét is.—Gyerünk.—Kezdte el rángatni a láncot. Az ereiben felgyülemlett démoni vér csak még nagyobb erőt adott neki amit ki is akart használni.—Ez az!—Jöttek ki a falból majd néhány körkörös mozdulattal a karjára tekerte a láncokat.—Ez jó lesz fegyvernek.

...

—Nem kérdezem utoljára Satoshi! Hol van Manami?!—Csúszott hátra az ütés ereje miatt. Rengoku lábai már nem sokáig bírják, nehéz dolga van az Akaike család volt tagjával. Nem túlzott Kazuma a többieknek mikor róla beszélt. Mint egy dubla védetséggel felszerelt tank, nem is beszélve a sebességéről.

—Kényelmes és biztonságos helyen. Épp mély állomba merült, szóval néhány perc múlva a belső démona at veszi a teste felet az irányítást. —Simított ki egy hajtincset arcából majd a fiú meglepett arcára lett figyelmes.—Mi az? Van valami az arcomon?—Vonta fel szemöldökét, de szája még mindig széles volt az örömtől. Rengoku csak csodálva nézte őt. Annyi volt a terve ,hogy ketten legyőzik Satoshit majd a lány keresésére indulnak. De arra nem számított ,hogy hamarosan két démonnal keljen egyedül megküzdjön akik az Akaike családból származnak.

—Nyugalom Rengoku. Ketten megoldjuk ezt.—Emelte vállára kezét Genya miközben szabad kezét hasához szórította.—Egy kis sérülés nem bánnik el velem.

—Nem, Genya. Neked jelenleg nem szabad mozognod.—Fogta vállánál és levette szemét a démonról. Amit nem kellett volna, első szabályként jegyezte meg magának ,hogy Satoshiról egy másodpercre sem veheti le a tekintetét. Persze ezt a démon kihasználta és teljes erőből nekik támadt. A sárga hajú csak a lánc hangjára lett figyelmes. Minden egy szempillantás alatt történt de mégis látott mindent. A lánc a férfi törzséhez csavarodik majd a lány leérkezése után egy lendítéssel a falba küldi nagybátyját. Döbbentve látta meg amár fehér hajkoronáját. Ruhái vége szakadt volt és megviselt de ami jobban szemetszúrt neki azok a csuklóján lévő láncok voltak. Dühítette az a gondolat ,hogy mindvégig láncra volt verve és belegondolni se akart milyen kínt kellett átélnie.

—Mégis mit képzelsz Nagybátyám?! Nem hagyod az embereket társalogni?—Kérdezte indulatosan tőle majd egy bizonyos hang csengett füleiben.

—Manami... tényleg te vagy az?—Hallotta meg kérdését mire ráfordította tekintetét és bólogatott fejével. Fájdalmas volt ilyen állapotában látnia Kyojurot. Szétszakadt ruha, minden hol véres és fáradt már a sok harctól.

—Innen át veszem é- —Szólalt meg erőteljes hangján majd arra lesz figyelmes ,hogy Satoshi a falba küldi őt.