Te Vagy A Családom ^Rengoku x Oc^

【13.Rész】

Néhány héttel később.

—Tessék hölgyem. —Tette le az árus a nyugtatót Manami elé.—Esetleg kell önnek még más?—Nézz fel rá és meglátta a szeme alatti karikákat ami viszont álmatlanságra utalt. Ugyanis hála a benne lévő démonnak, Hebi mindig rémálmokat add neki ami miatt már több hete nem tud aludni.

—Nem...—Vette el lassan a pirulákat majd letette a pénzt.—Köszönöm... további szép napot... —Indult el kissé dölöngélve.

—Szia Manami!—Szólalt meg mögötte egy már ismert hang ami csak sziporkázott a boldogságtól. De amint hátra fordult a lány, ez a boldogság megszakadt.—Veled mitörtént?—Ment közelebb hozzá a sárga hajú.

—Semmi, minden rendben. Na és veled?—Dörzsölte meg szemeit.

—"Minden rendben"? Nem úgy festesz ki.—Fogta tenyerébe arcát és hüvelykujját végig simította a szeme alatti karikákon.—Alszol te rendesen? Mi váltotta ezt ki?—Kezdett egyre jobban aggodalmaskodni mire Manami csak a szemeibe nézett. Majd bevillant neki egy kép ahol az előtte álló személy épp haldoklik. Szájából vér folyt, hasában pedig nagy lyuk keletkezett. Mikor a lány tudatáig eljutott ez a látvány, gyorsan becsukta szemeit és elnézett a férfitől.

—Khm.—Szedte össze magát.—Semmi. Csak néha napján rémálmaim vannak. De már teszek ez ellen.—Rakta zsebébe a nyugtatót amit Rengoku épphogy meglátott. De a biztonság kedvéért csöndbe maradt.

—Értem... és milyen rémálmok?—Döntötte oldalra fejét és össze fonta karjait maga előtt.

—Azok már nem annyira fontosak.—Kezdett el hátrálni.—Viszont én megyek is. Még sok mindent kell megcsinálnom.—Indult el mire Rengoku utána szólt.

—Mond meg Hebinek ,hogy este szeretnék vele beszélni.—Mondta mosollyal az arcán mire a lány csak bólintott.

Este.

—Vajon miért akar velem beszélni?—Vette ki kardját a démoni testből miközben végig motyogot magában. Fegyverét megrántva rázta le róla a vért majd vissza tette a tokjába. Hosszas ideig pedig csak állt és nézett maga elé. Át ment minden gondolat ami csak az eszébe jutott.—Talán rájött volna ,hogy mivan bennem?—Tette kezét álla alá mire egy olyan dolog történt amire életében nem számított volna.

—Lehetséges.—Szólalt meg mögötte egy mély hang ami erős aura kisérte. A lány észre se vette a férfit amíg ő meg nem szólalt. Egyből hátra nézett mire megpillantotta hosszú vörös haját, és szemeit.—Ez aztán a gyors reakció.—Mondta még mindig nyugodtan mikor a lány eltávolodott tőle és kardot rántot. Manami nem akarta elhinni ,hogy maga az eslő felső hold áll előtte.

—M-mióta vagy itt?—Hangja remeget. A démon körülvevő aura kicsit sem volt nyugtató hatással, szinte az egész teste bele remegett.—H-ha pedig régóta vagy itt akkor miért nem öltél meg?

—Azért mert azt nem tehetem meg.—Sóhajtot egyet kis csönd után mire Manami csak egyhelyben állt lefagyva. Nem akarta elhinni azt amit Kokushibo mondott.—Segíteni akarok.

—Várj...m-most mivan?—Dadogta ki.—Ennek nem úgy kéne lennie ,hogy te jössz, és levágod a fejemet? Tudod, úgy mint a többi démon.—Jelent meg kínos mosoly az arcán.

—Hát persze...—Forgatta meg szemeit majd leült a földre maga elé helyezve a fegyverét.—Számítottam rá ,hogy nem hiszed el.—Fújta ki a levegőt majd mély levegőt vett.—Ülj le.—Utasította mire a lány továbbra is ugyan úgy állt.

—N-nem. Álmodom.—Egyenesedett ki, arcán már fájdalmas mosoly jelent meg. Kardja pengéjét pedig már a nyakához vitte.—Ez még furább mint a többi.—Vágta volna el a torkát mire a kard kirepült a kezéből.

—Azt mondtam ,hogy ülj le.—Nézett le rá a férfi.—Attól ,hogy még belső démonod van még nem azt jelenti ,hogy kedvedre játszhatsz az életeddel.

—Ho-...honnan tudsz te a démonomról?—Értetlenkedett a lány.

—Ugyan, mostanában te vagy főszerepben a főhadiszálláson. Nem csak Muzan de még a felső holdak is rólad beszélnek. Főleg miután Akazával végeztél. —Nézett szemeibe.—De az aurádról ne is beszéljünk... Szóval ,ha nem szeretnél a jövőben minden féle fájdalmon át esni. Akkor azt tanácsolom ,hogy fogadd el a segítségemet.

—És pontosabban miért is segítenél?—Húzta fel maszkját fejetetejére mire Kokushibo meglátta a szemeit.—Most mivan? Mi a baj?...—Kérdezte kicsit zavartan, hiszen azt se tudja ,hogy mitörténik jelenleg.

—A jobb szemed már kezd sötétülni.—Látta meg szeme sarkában a fekete csíkokat amik majd szépen lassan körbe fogják venni a pupilláját.—Gyorsabban változol mint gondoltam... Szóval elfogadod a segítségemet?

—Milyen segítséget? Abban segítesz ,hogy gyorsabban legyek démon? —Döntötte oldalra a fejét.

—Nem... meg akarom akadályozni ,hogy az légy. Megpróbálhatom javítani a mentális problémáidat és feljeszteni a fizikai képességeidet.—Fonta kerezbe kezeit.

—Ahaa... és én majd hinni fogok egy démonnak. Ráadásul egy felső holdnak.—Lépet egyet hátrébb.—És miért is szeretnél segíteni?

—Az nem lényeg. Akkor elfogadod a segítségemet vagy sem?—Nézett újra szemeibe. Arca kicsit sem mutatta ki ,hogy bármilyen rossz szándéka is lenne a lánnyal kapcsolatban. De ennek ellenére Manami nem bízott benne.

—Sajnálom de nem fogok bízni benned. Egy kicsit sem hiszem el a szavaidat.—Válaszolt kis idő után mire a férfi csak felsóhajtott.

—Értem az aggódalmadat.—Fordult meg de mielőtt elment volna még hátra nézett a lányra.—Minden esettre ,ha úgy alakúlnak a dolgok akkor itt megtalálhatsz.—Mondta nyugodt hangján majd végleg elment. Mikor Manami már nem érezte azt a nyomasztó aurát körülötte egyből a földre esett. Kezével megtámasztotta magát majd mellkasára fogott, ugyanis még mindig érezte a rajta lévő nyomást.

—Komolyan már én csodálkozom azon ,hogy élek...—Nézett fel a csillagos égre ahol meglátta a teli holdat. Minden esetre Manami örült magának ,hogy nem fogadta el a segítségét. Akár igazat mondott, akár nem. Viszont legbelül érezte ,hogy rosszul döntött. Olyan szinten ,hogy biztos volt benne ,hogy ezt megfogja bánni egyszer. De arra már nem gondolt ,hogy milyen hamar is fogja.

|Sziasztok! Csak szólni akartam nektek ,hogy a mangát nem olvastam. Ezért Kokushibo múltjáról szinte semmit nem tudok. Szóval azokat az információkat használom fel amit barátnőm mondott és hozzá még pár ötletett fűzök. Csak ,hogy elkerüljük a későbbi problémákat. 🫠|