"Füst gomolyog az utcákon, a januári levegő dérrel fest a házak ablakaira. Máig emlékszem a sötét lakóházak rendezett sorára, a különböző színűre festett kertkapura, a virágágyásokkal kerített udvarra. "Minálunk lassan vánszorog a tél."- mondták egyre a verandán ülő zsémbes öregek. Nos, talán ez volt az egyetlen igaz megjegyzésük, hiszen aligha nem pletykáik között ez hangzott a leghihetőbbnek. Március vége felé szaladva, még mindig égették nálunk a tűzifát. Szorgos kezek vágták és hordták fel a télire valót a környező erdőkből, apám imádott alkudozni, talált is nem messze a szabótól egy szakadt árust, aki számára a feléért adta a fát. Persze, sosem tudtuk, hogy valóban a feléért adja-e mert a teljes árat egyszer sem mondta meg nekünk. Lényegében, tisztességes és rokonszenves volt ezért soha nem tettük ezt kérdés tárgyává. Hogy ezt mind miért mesélem el? Mert aznap is egy ilyen hideg reggelre ébredtem.
Édesapám korán kelt, még mi ki sem nyitottuk a szemünket, mire ő már rég a vonatra várt a közeli állomáson. Munkájáról nem beszélek, elég, ha annyit mondok, remekül keresett. Anyám büszke volt arra, hogy a felesége lehet. Sosem kellett kényes létére alja házimunkát végeznie, mindig voltak bejárónőink, cselédeink, kertészeink, meg szakácsunk. Egyedüli gyerek voltam, így minden kényeztetést kivívtam magamnak. Nevelőnőm is volt, persze velem nem volt szerencséje. Mondhatom, hogy a nosztalgia sem szépítette meg együtt töltött időnket, ki nem állhattuk egymást. Egyszer, arcon ütött, éppen egy unalmas etikett órán ültem, amikor rám szólt, hogy vágassak a hajamból, mert csapzott vagyok, aztán ez sem volt elég neki, tovább gyalázta magatartásomat, és megjelenésemet. Világ életemben kiálltam az igazamért, ahogy saját magamért is, ezért később két akadémiáról bocsátottak el. Akkor sem voltam rest ezt megtenni, de pórul jártam és pofon lett az eredménye. Sírva rohantam anyámhoz, nyomomban a magyarázkodó nevelőnővel. Ordibáltam az igazamért, viszont nem álltak az én oldalamra, anyám megragadott a karomnál fogva és parancsolta, hogy hagyjam abba a zokogást, folyton azt mondogatta "éretlenül" viselkedem. Akkoriban, nem értettem, hogyan lehetek kilenc évesen nem éretlen, de később az élet elárulta, hogy a szüleim hamar felnőttnek akartak nevelni engem.
Pontosan, túl gyorsan váltam azzá, nem akadt más választásom. Azon a hűvös reggelen, amikor a csapba fagyott a víz, az ágy szinte magához láncolt, képtelen voltam felkelni. Nyakig betakaróztam és az éjjeliszekrényemről levettem a zenedobozt. Ennek a tárgynak különleges története van: anyám világra hozott egy kislányt, aki a keresztelője után nem sokkal meghalt, az ő emlékét őrizte ez a doboz, valahányszor meghallottuk a zenéjét úgy véltük, hogy a lelke muzsikál belőle. Csodaszép dallamot játszott, pedig már kattogtak benne az ósdi fogaskerekek. Gyerekként a benne forgó mosolygó balerina, a lágy zene maga volt a szemmel látható mágia. Már-már ismét elmerültem álmaim mély tengerében, amikor borzasztó zajra riadtam. Az ajtó kis híján betört, a nevelőnő átviharzott a küszöbön, járt-kelt a szobámban szüntelen, én próbáltam kitessékelni, de zaklatottan leült mellém és úgy maradt. Mintha mindketten oda lettünk volna ragasztva, úgy ücsörögtünk szótlanul.
- Damian , el kell menned innen! Apád utasítása, szedelőzködj és kérlek hallgass most az egyszer rám! – kérte szinte könnyezve. Meglepetten néztem rá, az arcát pásztáztam, hogy egy csekély nyugodalmat fürkésszek aggodalmai között:
- Mégis, mire céloz ezzel?
- Veszélyben vagy, könyörgöm, gyere velem! – az ablakomon zörgettek, nem láttam mi, vagy ki okozza, mert a függönyök el voltak húzva. Hirtelen betört az üveg, a szilánkok egyenest a hajamba szánkáztak, egy helyen fel is sértve az arcomat. Ijedten hőköltem hátra, a megdöbbentség elsápasztott és földbe gyökereztette lábaimat. Zihálva küszködte magát valaki az ablakom párkányára, véres kezeivel megkapaszkodott a falba két oldalt, hogy be tudjon jutni. A nevelőnő gyorsan felkapta az ágyam mellett pihenő játék kardot és rávert az ismeretlen kezekre, támadóm üvöltve zuhant a mélybe, én sikítani sem mertem félelmemben. Homályosak az emlékeim, anyát hívtam, szólongattam, de a ház üres volt. Fel volt dúlva a nappali, az ebédlő, mintha csak bikák vívtak volna harcot benne. Reszketve bújtunk meg a kamrában, felráncigáltak rám egy melegebb öltözetet, kabátot, dupla pulóvert, majd kituszkoltak a kamrából nyíló füstös konyhába:
- Mi folyik itt?! – kiáltottam kétségbeesve, a nevelőnő a fejét ingatta majd megszorította a kezemet. Oda fentről folytonos dulakodást, tányérok csörömpölését és puffanásokat hallottam. Mint a mennydörgés, olyan hangosak voltak. Füleimre húztam sapkámat, hogy tompítsa az ijesztő hangokat, de a remegés testemben kicsit sem hagyott alább. Még kérdezni sem volt bátorságom, némán hagytam magamat rángatni, szaladtam engedelmesen minél messzebb az otthonomtól.
Kissé megkönnyebbültem, amikor megpillantottam, hogy az állomásra megyünk abba a hiú reménybe ringattam magamat, hogy a többiek már ott várnak ránk. Csalódnom kellett, az állomás kietlenebb volt, mint valaha. A lámpa monoton villogott a sorompó felett, a padokon madarak szökdécseltek, morzsákat csipegetve. Egy lélek sem járt arra, sietve átrohantunk a síneken keresztül a túloldalra. Itt, Marple letérdelt elém és mélyen a szemeimbe nézett, elhessegette fekete tincseimet az arcomból, majd masnit kötött a galléromra:
- Figyelj rám jól, úgy figyelj, mintha csak édesanyád beszélne hozzád! – némán biccentettem és a gombócot próbáltam letolni a torkomon.
- Most, magadra kell hagynom téged. - kezdett bele reszkető hangon.
- Állj ahhoz a piros padhoz, hamarosan jön a vonat, de a jobbra menő nem fog megállni, a másik viszont igen... Amint megállt, szállj fel rá. Itt a jegyre való.– süllyesztett egy nagy köteg pénzt a kezembe.
- A többit tedd el holnapra! Szükséged lehet rá. Mondd, hogy emlékszel mindarra, amit a fejedbe vertem! Látod, elérkezett a nap, amiről beszéltem, most minden tudásodat használnod kell! Ugye fogod? Megígéred, jó gyerek leszel?
- Ígérem. – nyeltem könnyeimet a tudaton, hogy egyedül maradok. A sorompó sípolt, a fények vörösre váltottak és lassan ereszkedni kezdtek a sínek felett:
- Vigyázz magadra! – akkor kaptam tőle először csókot a homlokomra, marasztaltam, bőgtem, de Marple áthajolva a sorompók felett a sínek közé futott. Megtorpant az egyiken, lába alatt rázkódott a föld, mindkét oldalról zakatoltak a mozdonyok. Gondolkodás nélkül kapaszkodtam meg a sorompóba, utána kiáltottam, de a vonatkürtök eltompították a hangomat. Marple végleg elbúcsúzott, felemelve karját integetett felém, majd eltiporták a vonatok. A sokktól hátra estem a fagyott földön, pontosan előttem állt meg a vagon, szédültem és forgott velem a világ, összekuporodva zokogtam a sárban, miközben körém gyűltek a leszálló emberek.
Így vette kezdetét az életem, mert addig a percig álom volt minden. Ekkor jöttél te is Avril, mint végzetet sodort elém a sors, hogy felkarolva megtaníts létezni. Hálás vagyok, kimondhatatlanul szerencsés, amiért ismerhetlek téged."Start writing your story
ŞİMDİ OKUDUĞUN
MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján
Gizem / Gerilim- Hogyan lett egy maffiózó fiából híres zongorista? - Nos, ez egy érdekes történet, igyunk még egy kört a zöld tündérből és elmondom neked.
