CÉLPONTOD : A SZOBATÁRS

XIV. " HA MA MEGHALNÉK.... "

-Evelyn-

Időérzékemre utalva , talán már fél órája bolyongtam a Kitaszítottak Erdejének sűrű rengetegjében.
Hálát adtam Istennek , hogy a rám leselkedő veszély még nem ért utól.
Bár aznap butaságnak tartottam. Mondván , lehet hogy Ő nem is létezik. Ő , akiért áhítoznak a templomokban. Aki talán soha nem is volt jelen , akkor sem mikor segítségért fohászkodtam.

De.... Ha tényleg létezel és nem voltak hiába valók az imáim amik akkor neked szóltak , hát kérlek most segíts! Istenem , kérlek mutass utat! Esetleg jelet , vagy bármi mást! De ma nem hallhatok meg!
Ha ma meghalnék.... Kiderül az igazság? Az , amiért ideküldtek? Vagy én voltam az utolsó reménysugár?
Ha ma meghalnék , vajon Tyra beleőrül a gyászba? Ne talán tényleg csak a halálomat várja hogy gondtalanul eltűnjön örökre?
Ha ma meghalnék....
Kajsa a koporsóm mellett állna , végignézve ahogy lassan a földbe süllyesztenek?

Válasz már nem jutott nekem. Ugyanis aznap a vaksötét olyan árnyat rejtett el , kinek hangját nem hallottam , sem jelenlétét nem éreztem.
Csupán azt az erős ütődést , ami hátulról a fejemet érte.

-Tyra-

Mondd , mégis hány csapást vétesz felém? Hát nem volt elég? Hisz mindenem elvetted! Elvetted azt , akit szerettem! Azt is ami éltetett! Megfosztottál a vágyaimtól , az álmaimtól!
Már semmim nem maradt! Hallod?! Te ott , ki az égen trónján ül és nézi szenvedésem?!
Már csak egy valaki éltet! Valaki , kiben megláttam azt a lányt. A lányt , akit elvettél tőlem. A lányt ,kinek már csak rémálmaimban jutott hely.
Most pedig itt van Ő. Tébolyom okozója.
Bíbor lángba borult hajkoronája sugall nekem. Mondván , hogy ne kövessem Őt , hisz baljós árnyak megtestesítője , ki csak arra vár hogy szívem mégjobban hasadjon szét.
De túl érdekfeszítő.... Túlságosan is hívogató. Ismernem kell őt , éreznem és látnom minden rezzenését. Hallanom történetének bájos vagy épp hátborzongató balladáját.
Ha pedig Őt is elveszed tőlem , hát itt és most fogadom , hogy ha ma meghalnék , szellemem mindig melletted álljon és keserítse meg uralkodásod! Nehezítse meg döntéshozatalod és borítsa be szent helyed kétellyel , felhők helyett.
Mert ha Őt is elveszed....
Azzal örökre.... Tébolyomba zársz....

-Evelyn-

Vaksötét. Ezúttal már egy zsák a fejemen volt az , ami nem hagyott szabad szemmel látni.
Lekötözött csuklóimon éreztem ahogy a vér megszáradt. Elalvadt már.
Tenyerembe vésett seb újra lüktetni kezdett , zsibbadástól nem kímélve.
A földön ültem , ami érzetre kikövezett volt. Az szakadó eső hangjából jöttem rá , hogy beltérben voltam.
Valaki elkapott. De még jobban zavart hogy nem láttam semmit.
Mikor még Zachel laktam abban a fényes , kertvárosi lakásban , lámpa fény nélkül is képes voltam aludni. Függetlenül attól , hogy milyen szörnyű ember is volt. De mióta eltűnt az életemből , a sötétség egyre jobban megőrjített.
Mintha bármelyik percben ott lehetett volna árnyképében a sarokban , vagy az ágy alatt. Vagy az ablakban.
Úgyhogy bármit elviseltem volna , csak szedjék le azt a zsákot a fejemről.

Egy jó ideje csak a vihar zaja érte el fülem , egészen addig míg léptek hangjára lettem figyelmes.
- Elkaptam! Elkaptam! - rémes kacaj törte meg a csendet.
- Finomnak tűűűnssz!
Hangja rémes volt. Harsány és mánikákus. Férfi lehetett.
A nagy pánik közepette , igyekeztem szabályozni lélegzetem.

Befúj , kifúj ! Befúj , kifúj!

- Már alakuuul! De még nem tökéletes!
Kés élezésének hangja viszhangzott.
- Azt mondják.... Azt mondják.... - habogott. - Ahhoz , hogy finom legyen a hús.... Félnie kell! Így kínozni foglak! -kacarászott. - Egészen addig míg azt nem látom , hogy beértééél!
- Felőlem aztán felboncolhatsz , vagy megfőzhetsz ebédre! - dünnyögtem. - De vedd le rólam ezt a szart , vagy isten engem úgy segéljen , tönkreteszlek te rohadék!!