CÉLPONTOD : A SZOBATÁRS

XIX. ( NE ) ÁRTS NEKEM!

- Te meg mit csinálsz?

Hogy mit csinálok? A leírhatatlan szégyenérzettől és a kihasználtságtól már odáig jutottam , hogy felbontom a táskámban lapuló vörös bort , és remélhetőleg az egészet levedelem.

- Kérsz? - fordultam a bárgyú arccal figyelő farkaslányra. - Töltök neked! - kuncogtam el magam.
Fáradt voltam. Elkeseredett , zavarodott , és részeg.
Tyra csak engem figyelt , de arcán mindent láttam. Talán még csalódottságot is. Biztos ő se gondolta , hogy ilyen mélyre tudok süllyedni.
Én sem.
- Tedd le , Grace...
Szinte fel se emelte hangját. Hangjából kiszűrtem , hogy túl sok volt mindez neki aznap.
- Biztos hogy nem! - vigyor szélesedett arcomon. Tudatomnál voltam , de mégsem. A szívem fájt , amiért olyan hevesen vert. A fejem zúgott , és a beszéd is nehézkesen ment már.
Az éjjeli szekrénynek támaszkodtam , kezemben szorongatva a boros üveget.
- Egyáltalán honnan szedted? - kérdezte értetlenül.
- Becsempésztem. - néztem rá , mutatóujjamat a számra téve.
- Miért csinálod ezt , Grace Bennett?
- Mert már kurvára elegem van.... - sóhajtottam el magam , enyhén a combomra csapva.
- Elegem van belőled , ebből a kurva akadémiából , és attól a hülye hangtól a fejemben. - bámultam a falat. - Elegem van a múltamból , a családomból , az exeimből. Mindenkiből! Elegem van!
- Eleged van belőlem? - közeledett Tyra , kissé magára véve a hallottakat.
- Belőlem?!
Dühös volt. Nem kiabált velem , de feldúlt volt. Éreztem. Annyira hogy a gyomrom is begörcsölt.
- Igen! - kiáltottam el magam , de fogalmam sem volt , miért.
Nem kellett több neki. Sietve odasétált hozzám , majd kivette a kezem az üveget.
- Add vissza! - kapálóztam az üvegért , amit ő még feljebb emelt.
- Akkor mondd el! Miért van eleged belőlem? - emelte fel kissé hangját.
Nem akartam a kérdésére választ adni , inkább a drága boromat igyekeztem mihamarabb megszerezni.
Olyannyira , hogy testünk összeért.
- Mondd ki!! - parancsolt rám , ezúttal már kiabálva. Kezemet , amivel az üveg felé nyúltam , megragadta.
- Ennyire tudni akarod?! Hát jól van! - néztem rá , haragtól villámló szemekkel.
- Elegem van belőled , amiért ennyire nem hagyod , hogy megtudjam!!
- Mégis mit?!!
- AZ IGAZAT!
Amint kimondtam , szemei kikerekedtek. Kezeit továbbra is a csuklómon tartotta , de ezúttal szorítása kissé elgyengült.
- Te ölted meg őt?!
- Nem... Nem öltem meg , Grace!
- Akkor miért te vagy az egyetlen gyanúsított?
- Nem tudom!!
- HAZUDSZ!! - ordítottam , könnyszakadta szemekkel.
- Ott voltál mikor megtörtént , Tyra! Ne hazudj nekem!!
Ekkor tekintete elsötétült. Olyan feldúlt volt és bosszús , hogy dühében a földhöz vágta az üveget , ezzel a tartalma a padlón folyt tovább.
A csapódás , és az üvegdarabkák pattogásának hangjától összerezzentem.
- Honnan tudod te ezt?!
Félelmetes volt. Ilyen dühösnek még sosem láttam. Szemei haraggal teltek meg , szemöldökei közt a bőr pedig összerándult.
- Mindenki tudja , Tyra. Én is csak nemrég tudtam meg.
- Kitől?
- Az nem számít!
- De számít , a kurva életbe!!
Nem ért hozzám , de közelsége szinte fojtogató volt. Nem akart bántani , de éreztem rajta , hogy legszívesebben mindent szétört volna abban a pillanatban körülöttünk.
- Nem , Tyra. - csendesedtem el. - Nem számít , ki mit mondott. Mert már megtörtént. Te pedig megint kerülöd a forró kását.
Mondani akart valamit , de csak feszűlt sóhajok hagyták el száját.
- Tudom , hogy az ablakban álltál , Tyra...
- AKKOR MIÉRT FAGGATSZ ENGEM?!!
Szemei könnyekkel küzködtek. Szája elnyúlt és csak engem figyelt.
A látvány olyan sokkoló volt , hogy én magam is megkönnyeztem.
De tudnom kellett. Tudnom kellett az igazat. Ez volt a munkám.
- Mert tőled akarom hallani!
- Miért?!
- Mert hinni akarok neked! Azt akarom, hogy mikor legközelebb a szemedbe nézek , bizalmat érezzek és ne kétséget!
- Miért? - tette fel ismét a kérdést elcsendesedve.
- Mert kedvellek , Tyra Moon....
Feladtam. Annyi ideig tartottam magamban. Ki akartam mondani. Azt akartam , hogy hallja. Hogy tudja.
Csak nézett rám azzal a buta tekintetével , ami olyan édes volt mégis megható. Mindenre számított , csak arra nem , hogy ezt válaszolom majd.
Szemeiben a düh elhalványult , helyette csillogó , kiskutya szemekkel nézett rám.
Kezével óvatosan megérintette arcom , majd közelebb tolta magához , de útközben megállt , ajkaimról a szememre emelve tekintetét.
- Szabad?
Csak álltam ott , és néztem őt. Azt a sárga szempárt. Azokat a szófogadatlan , sötétbarna tincseket , melyek arcába lógtak. Kissé dús ajkait , ahogy benedvesítette őket. A kreol bőrét ami , mégis fénylett a naplementében.
Ahogy végigsimítottam tarkóján , én is közelebb kezdtem engedni magamhoz.
- Szabad... - szinte alig hallható volt a suttogás , mely már türelmetlenül vált némasággá.