Újra vele (Befejezett)

5. Anna

Anna szemszöge:

A kórházban tértem magamhoz. Máté a kezemet fogva aludt a széken mellettem. A mocorgásra ő is megébredt és elkapta kezét.

- Mi történt veled??-kérdezte aggódó tekintettel.

- A bőröndömbe kutattam, olyan ruha után, amit esetleg nem vagdostak szét... És a föld kupacból egy kígyó kapott a kezemhez. Utána elindultam a szobád felé, aztán nem emlékszem pontosan mi történt.-emlékeztem vissza az este történtekre.

- Hívom az orvost, szólok, hogy felébredtél.

Csak bólintani volt erőm.

- Kisasszony, hogy érzi magát??-faggatott az orvos.

- Gyengén...- csuklott el a hangom.

- El kell mondanom, nagy szerencséje volt, hogy ilyen gyorsan behozták önt a kórházba. Pár napig még gyengébb lesz, de már ma haza mehet. Egy két napig még a lábai nem biztos, hogy meg fogják tartani, ha lehet minél többet pihenjen. Gyógyulást kívánok.

- Köszönöm szépen. - mosolyogtam rá, majd az orvos elhagyta a szobát.

- Mindenkit megijesztettél... -mondta Máté miközben belépett a szobába..

- Bocsánat... Nem állt szándékomban... én csak...-kezdtem neki mentegetőzni.

- Pihenj, egy kicsit, én kimegyek telefonálni. Felhívom a többieket, hogy jobban vagy.

- Rendben van.

Hátat fordított és az ajtót nyitotta.

- Máté... -fordult felém azonnal - Köszönöm!!!- mosolyogtam rá, amennyire csak tudtam.

Megfordult és ki lépett. Én pedig pihentem kicsit. A nővér hangjára ébredtem fel, aki Mátéval beszélgetett. Máté odajött hozzám.

- Megkaptuk a papírokat, ha gondolod menjünk vissza a szállásra.- nézett szemeimbe gyönyörű tengerkék íriszeivel.

- Rendben van... De ne a szállásunkra, hanem a táborba... el kell intézzek valamit, ami nem tűrhet halasztást.

-De még nem vagy olyan állapotban...-mondta.

- Kérlek!!- néztem rá könyörgően.

-Rendben van.... Támaszkodj rám.-nyújtotta felém karját.

A táborban megkerestük Lacit, ha ő meg van, ott lesz Mónika is. Így is lett. Odamentünk hozzájuk, hisz Máté egy pillanatra se távolodott el tőlem két lépésnél messzebb.

- Nézd már, ki van itt??!! -kezdett rá Mónika, egy újabb monológba.

- Elég....- emeltem meg hangomat minden erőmet összeszedve. - ...elég volt... Elviseltem minden bántást, beszolást, a gáncsolásokat. De azokat a ruhákat még édesanyám adta nekem... Számomra fontosak voltak...-csuklott el hangom.

- Majd kapsz másikat... tőle...- utalt édesanyámra.

- Az édesanyám egy éve meghalt, mégis, hogy kapjak újakat tőle... Ha ez nem lenne elég, a föld, amit a bőröndbe raktatok... egy kígyó is volt benne, te nagy okos...-mutattam felé mutatóujjamat- Az, hogy a hátizsákommal mit csináltatok, fel se foghatom!-karjaimat széttártam értetlenségemben- De szégyelljétek magatokat... Nem tudom melyikőtök volt, de legyen elég... Hagyjatok végre békén. Mások életével játszani, nagyon nem vicces dolog...

Lábaim megcsuklottak, mire Máté átkarolt és biztatóan a szemeimbe nézett, egy enyhe mosoly kíséretében.

- Szégyelljétek magatokat!!! Ennek még lesznek következményei... - Mondta Máté haragtól fuldokló hangon.