a Kéz, amit Fogtam - sanhwa ff. ✓

06

Negyedik napja bolyongok az erdőben. A lelkesedésem igazán alábbhagyott, hiszen fa után fa következik, mindegy merre megyek. De őszintén már azt se tudom honnan indultam és hova tartok. Éhes vagyok és álmos, napról napra egyre hidegebb van. Már az órám is lemerült, a napokat pedig fejben valahogy nagyon nehéz számolnom. Úgy gondoltam, jobb lenne ha csak leülnék valahova, és ott várnám ki a két hetet. Addig sem vesztek energiát.

Éppen ment le a nap, én pedig egy újabb menedéknek való helyet kerestem. Hirtelen megörültem ahogy megláttam egy nagy fát, de amint közelebb mentem, rájöttem, hogy ez bizony az a két egybenőtt fa, aminek tövében az első estémen is aludtam.

Hirtelen elkapott a düh. Hiszen ezek szerint egészen idáig csak körbe-körbe sétálgattam. Olyan ingerlékeny voltam ekkor már, így érthető, hogy ezután miért vesztettem el a fejem.
Mérgesen a fába rúgtam, mezítláb, hiszen idő közben mind a két zoknim csak szétszakadt. Nem érdekelt, hogy bármi beleállhat a lábamba, rugdosni kezdtem a lehullt faleveleket. Idegesen szidtam magam, és a fentieket is, toporzékoltam akár egy kisgyerek.

De aztán...

Beleugrottam valamibe.

Valamibe, ami szorosan a lábszáramra csapódott, és elviselhetetlen fájdalmat okozott.

Egy medvecsapda volt.

A fájdalomtól felordítottam. Azonnal a földre rogytam, a könnyeim pedig áztatni kezdték a már amúgy is koszos arcom. Nem bírtam elhinni. Teljesen a húsomba fúródott két nagy vasfoga. Ugyanakkor tudtam, hogy ennek a vége kevés eséllyel lehet jó, ha nem kapok azonnal segítséget. Már így is folyni kezdett a vérem.

A csapda nehéz volt, muszáj voltam valahogy leszedni magamról. A pólómat egyből lekaptam és azzal próbáltam meg elszorítani a vérzést. És bár ez minden elvemmel ellenkezett, és soha nem akartam ezt megcsinálni, de elindultam visszafelé. Ki az erdőből, a nagy tisztásra. Már onnan láttam a nagy házat, aminek felső emeletén a lámpák égtek.

Nem törődtem a következményekkel. Mostmár csak túl akartam élni. Sántítva, egy lábon ugrálva, kúszva próbáltam meg minél hamarabb átjutni a mezőn. Egyre hidegebb lett és lassan az erőm is kezdett kiszállni végtagjaimból.

- Mr. Park! - kiabáltam fel szinte bőgve, mikor megláttam távolról szobája ablakában tevékenykedni. - Mr. Park! Kérem bocsásson meg! - motoszkáltam közelebb a házhoz, végig kiabálva, hátha végre meghallja a hangom. - Mr. Park! - kiabáltam fel ismét, amit végre úgy tűnt meghallott. Az ablakhoz sétált és miután kinyitotta kihajolt rajta.

- Veled meg mi történt?! - kiabált rám mérgesen, mire én feladva mindent, a földre rogytam zokogva. Hiszen már tudja, hogy itt vagyok. Mindjárt kijönnek és segítenek.

Ne aggódj, San... Nem lesz semmi baj. Minden rendbe fog jönni. Ez csak egy rossz álom. Ez az egész csak egy rossz álom, és mikor felébredsz ott lesz a családod... Apukád, anyukád, nővéred és Byeol is. Csak egy kicsit tarts ki...

***

Mikor felébredtem fertőtlenítő szag csapta meg az orrom. Lassan a szemeimet is kinyitottam, de nem egy kórházi terem fogadott, hanem a szoba, ahol az első két hetemet is töltöttem. Az üres, kilincs nélküli szoba.

Gyorsan benéztem a takaró alá, és egy óriási sóhajjal könnyebbültem meg a két lábam láttán, és az érzésen, hogy még mindkettőt tudom mozgatni. Bár az igaz, a jobb lábam határozottan fájt. Nem is akartam felkelni. Inkább maradni akartam még egy kicsit. Hiszen végre, olyan jó meleg van... És a matrac sem olyan kemény, mint a hideg föld.