Szélhámos Rivers (BL)

4. Rész: Detektív Rivers

Egy hitetlenkedő félmosoly fagyott az arcomra. Ez az Abraham fickó okosnak tűnt. Sajnos, az ehhez hasonló akadályok csak még inkább motiváltak, hogy még több energiát fektessek a kutatómunkába. A konyhapultra letámaszkodva bámultam az üzenetet, próbáltam kitalálni a megfelelő választ. Ahogy az meg volt írva, valószínűleg nyerészkedni akart abban az esetben, ha sikerült nyernem. És ha belegondoltam, a Moris vagyon birtoklása után nem haltam volna bele, ha elutalok neki pár ezer dollárt a segítségéért cserébe.

– Ki az? – hallottam meg Nevin hangját, időközben még a televíziót is lehalkította. Ahogy hátranéztem rá, a szendvicse mellé felszeletelt uborkát rágcsálta. A kanapén lustálkodó nyuszijával osztozkodva a zöldségen.

– Megütöttem a főnyereményt, nyuszifiú – vigyorodtam el egy kicsit, majd el is kezdtem begépelni a választ a biztonsági őrnek.

„Sejtettem, hogy ön megbízható, szándékosan fedtem fel a kilétem az Elsie névvel. Nem bánja, ha innentől tegeződünk?”

Gondolkodás nélkül nyomtam rá a küldésikonra, közben jót mosolyogtam a füllentésemen. Legalább már ezt is tudtam. Bár, most hogy mondta, az éppen átrágott könyvben is gyakrabban szerepelt az Anne név, mint az Elsie.

– Tudod, bárcsak szó szerint értenéd ezt – sóhajtott egy nagyot, láttam félszemmel, hogy le sem vette a szemeit rólam. – Legalább nem kéne kétes ügyletekbe keveredned.

Már nem is mondtam inkább, hogy nekem ez a lételemem, mert egészen biztosan hozzám vágta volna a tányérját.

– Mindenesetre köszönöm a bizalmad. Látom, félsz, hogy nyerni fogok – fordultam vele teljesen szembe, az államat felemelve méregettem őt, egy somolygással az arcomon.

– Sajnos, tudom, hogy mire vagy képes – sóhajtott egy nagyot, majd egy gyengéd mozdulattal arrébb tolta Bonnie-t a kanapén, hogy nekem is legyen hely. Meg is paskolta a leterített plédet. Gondolkodás nélkül le is huppantam közéjük.

– A Moris múzeum egyik biztonsági őre hajlandó segíteni nekem, szóval mondhatni nyert ügyünk van – újságoltam el végre Nevinnek is, hogy mi történt, majd a telefonomat elővéve letöltöttem a videókat a kiállításról. Azok tanulmányozása másnapra maradt. – Amúgy, hogy ment a beadandó? Sikerült befejezni?

Barátom egy bólintással válaszolt csak, majd feltápászkodott a kanapéról, mosogatni kezdett. Lehangoltnak tűnt. A tanuláshoz való hozzáállásunk alapjaiban különbözött, de abban egyetértettünk, hogy nem nekünk való volt az MIT gazdasági szakja. Nevint inkább az állatvilág, a növényvilág, a természet védelme vonzotta. De nem sikerült ösztöndíjat szereznie a tengerbiológia szakra, és a nevelőszülei is próbálták a lehető legkedvesebben lebeszélni róla. Hogy a gazdasági szektorban egy MIT diplomával akkora karriert futhatott volna be, amilyenről ők álmodozni sem tudtak. Megvolt hozzá az esze, de látszott rajta, hogy nem volt boldog.

– Holnap nem megyek be – mondott végül csak ennyit, a kanapéról is láttam, mennyire feszült volt a testtartása alapján is. Az elmúlt félév folyamán ilyenkor kegyetlenül kicikiztem, mert ő is mindig cinikusan reagált, ha kihagytam pár előadást.

– Ennek nagyon örülök, Nevin – mosolyodtam el őszintén. Kezdtem sajnálni őt. – Pihenésre van szükséged – jelentettem ki úgy, mintha egy hatalmas okosságot mondtam volna, erre hangosan felsóhajtott. Ha járnék dolgozni, neki sem kéne az éjszakába nyúlóan dupla műszakot vállalni… Egész biztosan ezt akarta mondani.

– Akkor lehet folytatni a mosogatást – törölte meg a kezeit, hanyagul ledobta a konyharuhát a pultra, majd komótosan visszasétált a kanapéhoz, a szemébe logó tincsei nem zavarták, ahogy ledőlt, fejét pedig óvatosan a nyuszijának a hátára hajtotta.