Szélhámos Rivers (BL)

12. Rész: Alázatos Rivers

Flynn Rivers megcsinálta. De még mennyire.

A levegő a torkomon akadt, az egész testemet libabőr borította, ahogy a kivetítőre bámultam, a gyászruhába öltözött tömeg hangosan zúgolódni kezdett az eredményt látva. Valószínűleg mindenki a harminckettes asztalt kereste a szemével.

Nem tudtam, hogy hogyan kéne reagálnom. A környezetem eltompult, valósággal magam előtt láttam, ahogy a csodaszép villa ajtaját kitárják előttem a Moris család alkalmazottai, mosolyogva köszöntenek. A kezembe nyomják a kulcsokat. Még az égből is pénz potyog.
Egyáltalán szabadott volna nyíltan örülnöm? Hisz mégis egy temetésen voltunk.

A hangosbemondó hangjára tértem vissza a valóságba, fellélegezve engedtem le vállaimat, amelyekről mázsás súlyként gördült le az elmúlt pár hét alatt felgyülemlett stressz. Igen, magabiztos voltam, de a szívem mélyén még én is féltem. Legszívesebben sírtam volna örömömben, ahogy többé-kevésbé eljutott a tudatomig, végül nem szúrtam el az egész életét a legjobb barátomnak és a családjának. Az államat felemelve pillantottam a kivetítő mellé, Oscar Franklin égető tekintetével találtam szemben magam. Csak remélhettem, hogy ő nincs tisztában annyira Jake Will Moris történetével, kinézetével, hogy kételkedni kezdjen.

Még tartott a kvíz okozta adrenalin hatása, így nem fogtam fel, hogy mi történik körülöttem, pár mondat elhangzott a hangosbemondóban, majd a gyászolók tömege elkezdett a temető bejárata felé szállingózni. Elléptem az asztalom mögül, ekkor ért oda hozzám a Moris család házvezetője, mögötte kettő biztonsági őrrel. Ha jobban belegondoltam, nem igazán voltak terveim, hogy mi lesz ezután. Ahogy Abraham mondta, Oscar Franklin valószínűleg ugyanúgy igényt készült tartani a pozíciójára, és akkor lényegesen nehezebb dolgom lesz fenntartani ezt az egész színjátékot.

– Kérem, jöjjön velünk, Moris úr – szólalt meg hivatalos hangon a még tőlem is alacsonyabb férfi, miután megköszörülte a torkát. Egy pillanatra megint nehéznek éreztem a tüdőmbe felszívott hideg levegőt, a kezeimet a hátam mögé rakva bólintottam. – Várja önt az autó a hátsókijárat előtt. A villában találkozunk – pillantott rám hátra a válla fölött, miután egy ideje már csendben sétáltunk a sok-sok sírhely közötti kijelölt úton.

– Miért a hátsókijáratnál? – kérdeztem rá komoly hanglejtéssel. Szerettem volna látni Nevin arcát, ahogy beszállok a fekete luxusautóba, a sofőr mögé, de így nem volt rá lehetőségem.

– Természetesen az esemény sokak körében érdekelt, a sajtó a főbejárat előtt várakozik. De csak azután fogunk nyilatkozni, miután hivatalossá válik a Moris vagyon birtokba vétele. – Franklin úr hangja rideg volt, és még mindig engem méregetett.

– Így már minden világos – bólintottam, majd ahogy megérkeztünk a környező fák ritkás lombja alatt leparkolt furgonokhoz, egy öltönyt viselő sofőr szaladt elém, hogy kinyissa nekem az ajtót.

Ezt már szeretem. Vissza a régi kerékvágásba. Oscar Franklin és a csatlósai másik autóval utaztak, egy konvojt alkotva hagyták el a helyszínt a Moris villa alkalmazottai és én, rendőri kísérettel. Mekkora felhajtás…

Amint elhagytuk a temető környékét, fellélegezve süllyedtem bele a kényelmes bőrülésbe, megnyikordult alattam, ahogy helyezkedtem. Már csak ez a hang és a tapintás is felidézte a gyerekkoromat. A sofőr nem szólt egy szót sem, fegyelmezetten figyelt az útra, úgyhogy nem zavartattam magam, elővettem a telefonomat. Volt pár üzenetem Abrahamtől, aki valószínűleg szemtanúja volt a hatalmas, mindent elsöprő győzelmemnek, de ő most várhatott. Rögtön Nevin nevére nyomtam rá.

„Én megmondtam, hogy megcsinálom, Keller. Kezdheted összepakolni a cuccaidat, mert többet nem kell albérletben laknod ;)”

Egy őszinte, boldog mosollyal az arcomon küldtem el neki, ő pedig azonnal el is olvasta. Pislogás nélkül bámultam a képernyőt, a válaszát várva.