Szélhámos Rivers (BL)

6. Rész: Őszinte Rivers

Az ismeretlen fiú felkapta a fejét, ekkor vált láthatóvá, hogy a fülében fülhallgató volt. Duplán pislogva álltam a tekintetét addig az egy másodpercig, amíg át nem csúszott a tekintete a fölém magasodó Nevinre.

– Sammy? Hát te? – törte meg a csendet végül a lakótársam, ahogy felpillantottam rá, meglepettség és összezavarodottság látszott az arcán.

Az apró termetű „Sammy” hirtelen felegyenesedett, félretette a telefonját és a fülhallgatóit, majd egy széles mosoly kísértében nyújtani kezdte a karjait Nevin felé. Egy lépést oldalra lépve figyeltem az eseményeket, közben a szemöldökömet ráncolva böngésztem az emlékeimben. Sam… Samuel? Ő lenne Nevin mostohabátyja? Ahogy közelebb ért, megláthattam az orrát és arccsontjait borító szeplőket is, így pedig be is ugrott egy régi kép a barátomról. Akkor még csak egy-két éve fogadta örökbe a Shelby család, és egy szülinapi partin készült fotón egy feltűnően szeplős kisgyerek ült mellette az étkezőasztalnál. Nem voltak vérszerinti fivérek, de mégis hasonlítottak egymásra valamilyen szinten. De talán azt tippeltem volna, hogy az én kedves lakótársam az idősebb közülük.

– Milyen rég találkoztunk már, Nevin! – ölelte át jó szorosan a testvérét, ő viszont csak megszeppenten, esetlenül viszonozta azt. Egy halvány félmosollyal az arcomon csúsztattam kezeimet a nadrágzsebeimbe. Sosem láttam képet a felnőtt Samuelről, így nem számítottam rá, hogy még tőlem is alacsonyabb. Mint egy kis kiszerelésű Nevin Keller.

– Mi járatban? Látom, azóta is nálad van a pótkulcs.

– Igen, hívtalak, de nem vetted fel, remélem nem baj, hogy beengedtem magam – vigyorodott el az őzbarna szemű srác.

– Nem baj – sóhajtott egy nagyot Nevin, és már csak a levegővételéből is tudtam, máris lemerült a szociális akkumulátora.

– Főzök egy kis teát, rendben? – szakítottam meg a viszonylag idilli pillanatot, megpaskoltam barátom felkarját, vetettünk egymásra egy jelentőségteljes pillantást, majd kettesben hagytam őket.

Már előre csóváltam a fejem, ahogy elindultam a konyha felé, és megláttam a két hatalmas félretolt bőröndöt. Ez a srác már vagy hat-hét éve járta a világot egyedül, nem igazán tartották a kapcsolatot, egyszer-kétszer beszéltek évente, így felettébb gyanús volt a váratlan látogatása. Úgy tudtam, hogy a viszonyuk sosem volt igazán testvéri, így értetlenül álltam a történtek előtt.

A konyhapult előtt megállapodva levettem a dzsekimet, és mivel nem akarózott visszasétálni a bejárati ajtó melletti fogashoz, onnan, a konyha közepéről dobtam az előszobafal irányába. A nyakamat is behúztam, ahogy egy az egyben a padlóra zuhant a ruhadarab, a parkettához ütődő gombok hangja még engem is kellemetlenül érintett, nem meglepő módon a nappaliban zajló beszélgetés abbamaradt pár pillanatra.

– Bocsi! – emeltem fel a hangom egy kicsit, majd neki is láttam a teafőzésnek, a lehető legkevesebb zajjal. Egészen biztos voltam benne, hogy Nevin már el is újságolta Samuelnek, hogy milyen „flúgos” lakótársa van.

A kezeim robotpilóta üzemmódba kapcsoltak, ahogy beindítottam a vízforralót, közben teljesen rákoncentráltam a hallgatózásra. Miért beszélgettek ilyen halkan? Pár perc múlva két gőzölgő bögrével közelítettem meg a nappalit, ahogy közelebb értem, rögtön két sötét szempár szegeződött rám. Nevin arca kipirult, ez volt az első, amit észrevettem.

– Gyere egy pillanatra – fúrta tekintetét az enyémbe lakótársam, komoly fejjel biccentett, majd a karomat is meg akarta ragadni, de megvárta, hogy Samuel átvegye tőlem a teákat.

– Nevin sosem említette, hogy van lakótársa – vigyorgott rám az alacsony fiú, miközben kivette a kezemből a bögréket. Egy pillanatra duplán pislogtam, és elgondolkodtam, erre mit kéne válaszolnom, a felkaromra fonódó ujjak sürgetése miatt csak egy mosollyal tudtam reagálni.