Szélhámos Rivers (BL)

13. Rész: Nincstelen Rivers

Ahogy kiejtettem a számon Babilon nevét, újra megjelent a fájdalom az arcán. Csak ott ácsorogtam tisztes távolságban, szomorú tekintettel figyeltem, ahogy csomagol. Éppen Bonnie hordozóját törölgette át. Utáltam a gondolatot is, hogy az utcára kerüljek, de jelen helyzetben azt éreztem, nem neki kéne elhagynia a lakást…

Nem is vett tudomást rólam, arca piros volt, és csak remélni tudtam, hogy az idegesség miatt, nem pedig azért, mert én lettem a felelős az első könnyeiért gyerekkora óta.

– Sajnálom, Nevin – mormoltam halkan, kezemet felkarjára simítva, ahogy elhaladtam mellette, egyszerűen úgy tűnt, nem mondhatom el neki elégszer.

Persze, semmit sem reagált, így egy apró sóhaj után folytattam az utamat a nappaliban lévő komód felé. Habár jól esett kényelmes, meleg ruhákat viselni, az utcára nem léptem volna ki így.

Öt perc múlva már inget és öltönynadrágot viselve vettem a kabátomat, indulásra készen. Nem akartam idegesíteni az időközben a szobájába zárkózott Nevint, úgyhogy halkan csuktam be magam után a bejárati ajtót. Az eső továbbra is zuhogott, így egy esernyő alatt láttam neki egy újabb nagy sétának, ezúttal a teljes sötétségben, hiába múlt még csak öt óra. Egyre közeledett a tél. Fáradt voltam testileg és szellemileg is, de nem volt más választásom, nem ülhettem ölbe tett kézzel, amikor a legfontosabb emberi kapcsolatom forgott kockán. Nem akartam, hogy véget érjen a barátságunk.

Előre elterveztem, hogy mit fogok mondani a kopasz gazfickónak, a fejemben tízszer is elpróbáltam az út alatt, így valamivel magabiztosabban húzódtam be a Flower Power virágbolt kifeszített ponyvája alá. A telefonomat elővéve írtam egy SMS-t a tulajdonosnak, hogy kint várok. Odabent sötétség uralkodott, a tábla is „zárva” feliratot mutatott a külvilágnak, de tudtam jól, hogy a hátsórészlegen ugyanúgy folynak a piszkos üzletelgetések. Egy percbe sem telt bele, halk motoszkálás ütötte meg a fülem, majd az üvegajtó mögötti tábla komikus hirtelenséggel fordult át a másik oldalára, aztán a zár is kattant egyet.

Még utoljára vettem egy mély lélegzetet, vártam pár pillanatot, utána határozottan nyomtam le a kilincset. Annyira izgultam, hogy véletlenül húzni kezdtem az ajtót, hiába tudtam jól, hogy tolni kell, hisz nagyon nem először jártam már itt. A fejemet csóválva léptem be a továbbra is sötét üzlethelyiségbe, egy jól ismert halk nevetgélés fogadott. A hátsószobákból kiszűrődő halvány fény megvilágította Babilon alakját, ahogy a pultnak támaszkodva jót szórakozott a belépőmön. Jól kezdődik…

– Gratulálok a győzelméhez, Moris úr – szólalt meg végül, ahogy közelebb értem hozzá, megveregette a vállam. Persze, hogy ő is követte az eseményeket. Az igazság nem fog tetszeni neki…

Nem is tudtam, hogy mit kéne erre mondanom, csak hagytam, hogy a vállamat átkarolva hátravezessen. Természetesen nagy sürgés-forgás volt a tágas helyiségben, nyomtatók zúgtak, na meg iratmegsemmisítők. Babilon arcáról le sem lehetett törölni a vigyort, feltételeztem, azt hitte, hogy a látogatásom oka a kifizetés volt. Helyet foglaltunk ugyanannál az asztalnál, ahol az üzletet megkötöttük, én pedig gondoltam, rögtön a tárgyra térek. De mielőtt megszólalhattam volna, átvette a beszélgetés feletti kontrollt.

– Szóval akkor tizenkétezer dollár – hümmögött fel boldogan, miközben a kacatokkal teli asztalát rendezgette pótcselekvés gyanánt. Az én szemem pedig elkerekedett.

– Hatezerben állapodtunk meg, ha nem csal az emlékezetem – ráncoltam a homlokom, a levegővételem pedig az akaratom ellenére is szaggatottá vált.
Nem is válaszolt szavakkal, egy sunyi vigyorral a képén hátradőlt a székében, és elindított egy hangfelvételt a telefonján. Természetesen.