Szélhámos Rivers (BL)

7. Rész: Munkamániás Rivers

Nevin már két napja nem szólt hozzám.

Habár igyekeztem nem annyira kimutatni, feszültté váltam a viselkedésétől, ebben a pillanatban is inkább őt figyeltem a cipős- és pizzásdobozokból eszkábált kisasztalon keresztül. Érzelemmentes arccal pillantott le a karórájára. Nemsoká indulnia kellett készülődni, esti műszakos volt a hotelben.

– Te nem is figyelsz – szólalt fel sértett hangon a velem szemben ülő Sammy, amire visszafordítottam minden figyelmem a naplóra és a személyi fordítómra.

Ezen az esős késődélutánon úgy döntöttem, hogy a másnaposság kiheverése után végre a kezembe veszem az irányítást, hiszen vészesen fogyott az időm. Összeültünk mind a kellemes hangulatú nappali közepén, Samuel, Abraham, én és a drága lakótársam, aki persze jól megharagudott rám. Amiért „hagytam”, hogy eligyuk a lakbérre szánt összeget. Nem mintha nem ő kérte volna magának azt a sok rövidet egymás után. Halványan derengett, ahogy egymásra támaszkodva, a hideg csempén ülve mondtam neki valamit, ami miatt még inkább meggyűlölhetett volna, de ahogy én sem, ő sem emlékezett szinte semmire. Nagyon kivolt, persze, hogy balladai homály fedte azt az éjszakát. Samuel is jól megszidott minket, aztán mint a rangidős, önkéntesen magára vállalta a háztartás körüli feladatokat. Habár néha iszonyúan idegesítő volt a beszólásaival, jól esett, hogy gondoskodott rólunk. Még levest is főzött. Nagyon ügyesen tudott spórolni.

– Flynn, te tudod a legjobban, hogy minden egyes infó számít – beszélt hozzám a szokásos lágy, atyáskodó hangján Abraham, éppen kinyújtóztatta a szőnyegen az elgémberedett lábait. Még mindig szokatlan volt kényelmes öltözetben látni. A mellette ülő Samuel a haját a füle mögé igazítva helyeslően bólogatott, majd készült volna újra felolvasni az első oldalt, amit nagy nehezen lefordított, de a szavába vágtam.

– Nem tudok koncentrálni – sóhajtottam egy nagyot, az orrnyergemet masszírozva. Minden bizonnyal kiült az arcomra, hogy mennyire gondterheltnek éreztem magam. Leginkább Nevin szótlansága bosszantott.

– Én szóltam, hogy nem jó ötlet leinni magad pont most – nézett rám összeszűkített szemekkel a biztonsági őr barátunk, amire muszáj volt halkan elnevetnem magam. Emlékeztem ám, hogy egy „Flynn”-nen kívül semmi mást nem mondott.

– Kérlelhettél volna kitartóbban is – nyúltam az ingatag asztalkánk tetején lévő dobozos kólámért, lehúztam az utolsó kortyokat. – Na mindegy, haladjunk – biccentett a napló felé, majd újra a kezembe vettem a tollamat, és rákészültem, hogy minden betűt leírok a jegyzetfüzetbe, amit csak kiejt a száján Samuel.

Amikor két nappal ezelőtt, részegen eltámolyogtunk Nevinnel a fürdőszobáig, kihullott a zsebemből a napló, egyenesen a folyosón lévő komód alá csúszott, az emlékeimből pedig pont kitörlődött, hogy mekkora kincset találtam a múzeumban. És egy teljes napig nem is jutott eszébe egyikünknek sem, csak amikor Abraham megkeresett, hogy mi újság a fordítással. Hát, elég szerencsétlenül alakult az a nap, és egyszerűen szörnyű volt belegondolni, hogy mennyi időt vesztegettem el. Pedig az idő pénz. És én már nagyon költekezni akartam.

– Egy dátummal kezdődik. 1941. június… Kettő – hajolt közelebb Sammy a megfakult könyvecskéhez.

– A tizenhetedik születésnapja – vágtam rá rögtön, csupán egy másodpercnyi gondolkodás után.

– Igen – forgatta a szemét, majd először halkan elmotyogta a francia szöveget, aztán elkezdte tolmácsolni nekem a csodás Elsie néni által írt aranyat érő szavakat. – Ma van a születésnapom, és ezt a naplócskát kaptam ajándékba Charlie bácsikámtól. Azt mondta, hogy minden nap írjak bele egy szép gondolatot. Úgy döntöttem, hogy franciául írok, hogy gyakoroljam a nyelvet. Kellemesen telt ez a szép, derűs nap, a szakácsunk isteni vacsorát főzött az ünnep alkalmából.