Szélhámos Rivers (BL)

8. Rész: Múltidéző Rivers

„1943. április 30.

Korán reggel Suzanne ébresztett, finom tea illata töltötte be a hálószobám, amint kinyitottam a szememet. A csodás napsütés és egy madárka távoli éneke arra késztetett, hogy egy mosollyal köszöntsem a napot. Suzanne nővér előkészítette a legújabb ruhám, amelyet egyenesen Olaszországból küldött egy távoli rokon. Gyönyörű, fényes, fehér selyem, igazán nőies szabással, amilyenhez hasonlót sohasem hordhattam ezelőtt. Ezen a napon a déli birtokra utaztunk, vendégváróba. Édesapám befektetőkkel tárgyalt az ültetvényekről, engem viszont a legkevésbé sem foglalkoztatott az üzlet, a pénz, az pedig különösen bosszantott, hogy ilyenkor kisebb túlzással hozzá sem lehetett szólni Apához és Anyához.

El is határoztam, jobb, ha ma senkinek sem kerülök a szeme elé.

A családommal ellentétben az én lelkemet boldogság járta át a ránk váró hosszú út gondolatától. A zöld mező, a színpompás virágok, távol a poros város zajától… A táj és a szabadság érzése minden hosszúra nyúlt percet kárpótolt, amit a folyamatosan meg-megrázkódó automobilban kellett töltenünk. Az útitársaim a hölgy családtagok voltak: drága Anyukám, Daisy nagymamám és a hugicáim. Ha nem a tájban gyönyörködtem, különböző játékokkal ütöttük el az időt.

Ábrándos tekintettel kísértem végig a Napot, ahogy az a horizont mögé süllyedt, a távolban már felsejlett a déli ház sziluettje. Egy kisebb domb tetejére épült a csinos épület, amelyet minden egyes látogatásunkkor ugyanúgy a szívembe zártam. Kisebb volt, mint az otthoni kúria, de ugyanúgy saját hálószobát kaptam, akárcsak a testvéreim. Fáradtan sóhajtottam, ahogy a sofőr hátrasietett, kinyitotta előttem az autó ajtaját. A húgaim jókedvű csevegése, édesanyám kedvesen dorgáló hangja, Daisy nagymamám panaszos jajgatása adott háttérzajt, ahogy a lilás fénnyel megfestett fehér homlokzatra pillantottam. Mélyet szippantottam a friss, vidéki levegőből, majd Suzanne nővér unszolására tettem pár lépést Apám irányába. Mint minden látogatásunkkor, köszöntöttük a felsorakozott személyzetet, akik ekkorra már ínycsiklandó vacsorával vártak minket. A vidéki ház igazgatásával megbízott Pierre úr hosszan hajtott fejet a nagy tekintélyű édesapám előtt. Őszinte, hálás mosollyal néztem végig a dolgozókon, erre a nagymamám meglepően erőteljesen a hátamra csapta tenyerét, ezzel emlékeztetve, hogy húzzam ki magam, mint ahogy azt egy Moris-kisasszonynak illik. Hófehér kesztyűmet igazítgatva, szégyenemben a szemeimet lesütve változtattam testtartásomon, csendesen hallgattam végig, ahogy mindenki elszavalta a monológját.

Tudtam, hogy mi vár rám, amint elfogyasztottuk a sok finomságot, és elvonultunk a női lakrészbe. Hogyan is tudtam volna elmondani Anyának, hogy már untam hallgatni? Mert olyan sokszor elmondták, hogy eladósorba kerültem, és hogy oda kell figyelnem minden mozdulatomra. Hogy szégyent fogok hozni a Moris családra, ha már a szolgáink előtt sem tudok megfelelően viselkedni. De nekem nem volt jogom felszólalni, és őszintén, nem is akartam igazán. A családi béke érdekében.

A szobám a második emeleten volt, az ágyamhoz közeli ablakból ráláttam az udvarra és az első tábla ültetvényesre. Ebben az időszakban már folytak a munkálatok, vetési idő volt. Este, amikor már a Hold nyújtott csak némi világosságot, elcsendesedett a termőföld és a ház is. Lassacskán nyugovóra tértünk.

1943. május 1.

Elérkezett a nagy nap. Már korán reggel autók motorjától volt zajos a környék. A gazdag üzletemberek csillogó, fekete járművekkel érkeztek, és nem csak a birtokra vezető út porát verték fel érkezésükkel, de a ház népét is.

– Elsie kisasszony, meghoztam a ruhádat – nyitotta be nagy hévvel a hálószobám ajtaját Suzanne nővér, ma nem is angolul szólt hozzám, rögtön a franciával kezdte. Az almazöld ruhácska fodrai úgy lengedeztek a vállfáról lelógva, mint a tavaszi szellőben hullámzó dús mező.