Szélhámos Rivers (BL)

15. Rész: Vőlegény Rivers

A két telefon a konyhapulton hevert egymás mellett, lezárt képernyővel. Én és Nevin a nappali szőnyegén feküdtünk, Bonnie, az egészen hiányolt kisnyúl közöttünk rohangált oda-vissza. Nem tudtuk rávenni magunkat a telefonhívásokra.

Már legalább fél órája játszottunk csendkirályt, miután részletesen elmeséltem neki, mit mondtam Oscar Franklinnek. Nevin arcára volt írva, hogy rengeteg súlyos gondolat gyötri. Megértettem, hogy nehezen fogta fel, mit is készültünk tenni, hisz a legabszurdabb álmainkban sem találtunk volna ki ilyesmit. Legalábbis az én álmaimban biztosan nem. Észrevettem a félhomályos fényviszonyok ellenére is, hogy olykor nem az éppen simogatott nyuszit figyelte a gazdi, hanem a vékony ujján díszelgő gyűrűt. Egy nagyot nyelve hunytam le a szemeimet, ahogy inkább átgördültem a hátamra. Már egészen elgémberedett a vállam.

– Amúgy, tök sokat fekszünk indokolatlanul a padlón – mozgattam meg a fájó testrészt, majd ahogy egy rövid trappolás után két tappancsot éreztem a mellkasomon, megsimítottam Bonnie füleit. Nevin bosszús szusszanására odakaptam a fejem.

– Komolyan ezen gondolkodsz, amikor most döntöttük el, hogy csupán játékból elkövetünk valami olyat, amiről mások egy egész életen át álmodoznak, hónapokig, évekig készülnek rá? – kezdte el sorolni, de a szavába vágtam.

– Ne gondold azt, hogy nekem nem nehéz – pislogtam rá lassan, de kerülte a szemkontaktust. Milyen piros volt az arca… – El sem tudod képzelni, hogy mennyire ideges voltam, mielőtt idejöttem – motyogtam az orrom alatt. Azt hittem, ki fog gúnyolni, vagy legalább tesz valami cinikus megjegyzést, de nem. Elcsendesedett.

– Honnan szerezted ezt a gyűrűt? – kérdezett rá halk hangon, le sem vette szemeit az ezüstösen fénylő karikáról. Hirtelen cikinek éreztem, hogy ennyire be akartam vágódni nála. Hogy a saját kezeimmel készítettem neki ékszert. Gyorsan el is döntöttem, hogy inkább elviccelem a tényt.

– Ne aggódj, nem loptam – sóhajtottam egy nagyot, majd büszkén emeltem fel az állam, egy önelégült félmosolyra húztam a szám. – Készítettem. Burton úr segítségével.

Vártam pár másodpercet, mielőtt az arcára pillantottam, éppen az orrnyergét masszírozva ráncolta a homlokát. Meglehet, valóban túlzásba estem. De nem bántam meg. Végtére is, felhúzta az ujjára, és igent mondott. A többi nem volt lényeges. Csak arra tudtam gondolni, három nap múlva új időszámítás kezdődik. Beleremegtem a gazdagság gondolatába, el is feledkeztem a kínlódó Nevinről, a hangja zökkentett ki.

– Szuper vagy. Pont, mint az ötleted. És még a családjainkat is belekeverted a nagyszerű tervedbe, hogy még nehezebb legyen – fordította felém a fejét cinikus lenézéssel, egy-két hullámos tincs az arcába hullott, de nem takarták el szemeit. Azokat a sötét szemeket, amelyekben titkon félelem csillogott. – Flynn… Mi lesz ezután? A villában fogunk élni? – kérdezett rá megremegő hangon, majd diszkréten körbepillantott a lakásban.

– Muszáj volt, Nevin. És igen, a Moris villába költözünk. Aztán megveszem ezt a lakást, hogy… Visszaköltözhess ide, miután elváltunk. Persze csak ha szeretnél, felőlem maradhatsz ott is, vagy bárhol – mosolyogtam rá bíztatóan, egy hosszú sóhajjal sütötte le a szemeit.

– Nem tudtam kifizetni az utolsó lakbért. Apa adott pénzt rá, végül megoldódott, de majdnem mi is az utcára kerültünk. És akkor arra gondoltam, hogy mennyire szeretek itt lakni, mennyi emlék fűződik ehhez a helyhez. Szóval most kicsit megnyugodtam – mosolyodott el bágyadtan.

– Ha már itt tartunk, jobb lesz leszögezni pár dolgot. Senkinek nem mondhatod el, hogy kamu a házasságunk, főleg nem Samuelnek. Tudod, hogy be nem áll a szája. Bár nem túl releváns, mert úgyis a világ másik felén lesz addigra – kezdtem el sorolni, de a szavamba vágott.