Szélhámos Rivers (BL)

9. Rész: Nélkülözhetetlen Rivers

– Azért ez elég kemény – hümmögött fel Abraham először, miután Samuel elmondta az utolsó lefordított mondatot, közénk pedig hosszas csend ült.

Megmagyarázhatatlanul közel éreztem magam Elsie nénihez. Mintha csak az ő szemein keresztül láthattam volna a világot, amíg hallgattam a történetét. A személyi fordítómnak igaza volt, valóban egy romantikus regényre hajaztak a napló bejegyzései. És miután pár perc múlva kikerültem a hatása alól, ezernyi kérdés jelent meg a fejemben. Bár, hirtelen egyet sem tudtam volna felsorolni.

Még szerencse, hogy Nevin nem tartózkodott a köreinkben, különben biztosan szóvá tette volna, mennyire hallgataggá váltam. Talán csak leplezni akartam, hogy még az én egész életemben csak a pénzért dobogó acélszívem is meglágyult egy kicsit. Gondoltam, oldom a hangulatot, ha már mind ennyire elmerengtünk az olvasottakon.

– Na, ha az lesz a kérdés a kvízen, hogy mikor veszítette el a szüzességét az öreglány, még arra is tudni fogom a választ – vigyorodtam el önelégülten, a tenyereimen megtámaszkodva lazítottam testtartásomon. Észre sem vettem, hogy eddig mennyire görcsösen tartottam a vállaimat.

– Hé! Hogy te milyen érzéketlen tuskó vagy, Rivers – hüledezett összevont szemöldökkel Sammy, majd őszinte megvetéssel sütötte le a szemeit. – Az én reménytelenül romantikus lelkem csak álmodozik egy ilyen szerelemről – morgott halkan az orra alatt, miközben újra fellapozta a naplót.

– Nem, én csak… Biznisz szempontból tekintek rá – válaszoltam valamit akadozva, nem is igazán odafigyelve a szavaimra, mert közben Samuel odamutatta nekem a kitépett lapok hűlt helyét. – Valamit le tudtál még fordítani? – kérdeztem rá, a fejemben rögtön elméleteket kezdtem gyártani.

– Hát, van még pár oldal, azokat nem néztem meg rendesen, de valami konfliktusról lehet szó. Még a kézíráson is látszik, hogy ingerült lehetett – húzta végig ujjbegyeit az erősebben papírba vésett betűkön.

– Bizonyára nem volt könnyű úgy fenntartani egy kapcsolatot, hogy évente párszor találkozhattak csak, és a szülők valószínűleg hallani sem akartak ilyesmiről. Soha nem volt szó semmilyen George Lewisról a Moris család történetében, ami elég beszédes – húzta maga elé Abraham a naplót, majd a szemöldökét összevonva könyökölt fel az ingatag, asztalnak csúfolt tákolmányunkra, agyalni kezdett valamin.

Samuelre tévedt a tekintetem, aki igazán ábrándos, csillogó szemekkel nézte a mellette ülő biztonsági őrt, valószínűleg várta, hogy megszólaljon, gyakorlatilag meg lehet, hogy fejben még mindig a déli birtok virágos mezőin sétálgatott.

– Valami botrányos történhetett 1944-ben, ha még maga Elsie néni is inkább kitépte a lapokat. És a leírtak alapján egy ember van, aki azt is tudja, amit ez a napló nem – szólalt meg végül Abraham, amire egy kellemetlen borzongás futott végig a gerincem vonalán. Hirtelen rossz előérzetem lett.

– Suzanne nővér – szusszantam fel, ahogy visszaemlékeztem, „Annie” a vérszerinti testvéreként tekintett a francia hölgyre, és neki mindent elújságolt, ami vele és a szerelmével volt kapcsolatos.

– Igen. Még él – pillantott fel rám zöld szemeivel barátom, amire valósággal leesett az állam. – Tudom, mert pár embernek külön értesítőt kellett küldeni Elsie Anne Moris haláláról. Suzanne Badeaux volt az egyik – mondta vészjósló komolysággal a hangjában, szörnyű francia kiejtéssel, amit természetesen a tudálékosság kapitánya, Samuel sem hagyhatott szavak nélkül, ki is javította.

– Jesszusom, akkor az a nő már legalább százéves. Milyen kosztot ettek a Moris villában, hogy eddig élnek? – nevettem el magam hitetlenkedve, majd kíváncsian méregettem tovább a borostáját vakargató Abrahamet. A költői kérdésemet egy valódi, sokkal fontosabb követte. – Mennyit tudsz róla?