Szélhámos Rivers (BL)

23. Rész: Gyanús Rivers

Utunk a parkoló után a lakásba vezetett. Az elektromos kapun belüli szőnyegen gondosan letöröltük a hirtelen lezúdult eső miatt nedvessé vált cipőnk talpát, majd csendesen lépcsőztünk felfelé. Habár még csak egy hét telt el, mióta kiköltöztünk innen Nevinnel, nosztalgikus mosollyal vettem elő a bugyuta kulcstartókkal díszített kulcscsomót a megfelelő ajtóhoz érve.

– Nos, Édesapám, üdvözöllek az előző otthonomban – tessékeltem is be Rivers urat a félhomályos, kihűlt lakásba.

– Oh, egész nagy egy egyetemista albérletéhez képest – dörzsölte össze az átfagyott tenyereit, miközben komótosan, egyenes háttal sétált el a nappaliig, körbepillantott.

– Ja, elég jó kis lakás. Szerettem itt lakni – kapcsoltam fel a villanyt a konyhában, így halványan ugyan, de a nappalit is bevilágította.

Első gondolatom az volt, hogy intéznem kellett volna már a lakásvásárlást, nehogy lekéssünk róla, eközben rutinosan nyitogattam a komód fiókjait, majd a bárpulton heverő iratkupacokat lapozgattam. Nem sok holmit hagytunk magunk mögött a kiköltözés után, és mégis, a barátságtalan hideg ellenére is sokkal inkább éreztem magam otthon, mint a hatalmas villában. Persze, egy hét után ez teljesen érthető volt. Ehhez a helyhez rengeteg szép emlék kötött.

– Mit is keresel, fiam? – kérdezett rá apukám, miközben úgy követett engem, mintha az árnyékom lenne, a vállam fölött nézett át.

– Van egy füzetem, amiben összegyűjtöttem mindent, amit a Morisokról tudni lehet. Valami furcsa a mi Elsie nénink apja, Elmer J. Moris halála körül. Jó kiindulási pont lehet – magyaráztam már félig a hálószobába menet. Az ajtó a szokásos, komikusan kísérteties nyikorgásával tárult ki előttem, ahogy beléptem, nagyot szippantottam a levegőből. Nevin illat…

Az orrom alatt somolyogva néztem át a többnyire üres íróasztalát, ha az emlékeim nem csaltak, valahová iderejtettem a tudástáram még azután, hogy Oscar Franklin emberei felforgatták az egész lakást. Hamar a kezem ügyébe került a kissé meggyötört füzet, Levi Rivers a szoba dekorációjáról a borítóra pillantott, hangtalanul nevette el magát. Nem is kezdtem magyarázkodni, csak biccentettem az ajtó felé. Ha már úgyis erre jártam, a nappaliba visszatérve kutattam át a komód legfelső fiókjában lévő dossziét, a lakástulajdonos elérhetőségeit keresve. Gondoltam, hétfőn fel is hívom a férfit.

– Ha csak egy szoba van… Együtt aludtatok itt? – hümmögött fel elgondolkodva apukám, miután lehuppant a kanapémra, pontosan befésült bajuszát simogatta.

– Jaj, nem, az a kanapé volt az én birodalmam – nevettem el magam halkan, nem is teljesen odafigyelve, mivel időközben kifényképeztem pár oldalt a bérleti szerződésből, erre a feladatra koncentráltam.

– És most? A villában? – kérdezett rá kimérten, de mély hangját kíváncsiság járta át. Felkaptam a fejem, azonban a hírhedt Szélhámos Rivers csak félszemmel bámult rám, így az egyébként is meglehetősen sötét helyiségben csak tekintélyt parancsoló oldalprofilját láthattam. Akaratlanul is megint az előző éjjel játszódott le az elmémben, így hirtelen nem is tudtam, hogy mit kéne válaszolnom. Természetesen nem szégyelltem az igazságot, inkább csak zavarban voltam az apám előtt, akinek egyébként is teljesen felesleges lett volna hazudni. Így hát az ajkaimat összeszorítva bólintottam párat.

– Hát, igen, most már egy ágyban alszunk – vontam meg a vállam, ezzel is ráerősítve arra, hogy ebben nincs semmi furcsa.

– Értem – válaszolt szűkszavúan, továbbra is bajuszát simogatva.

A lakás csendjét csak a papírok zörgése zavarta meg, ahogy mindent gondosan visszapakoltam a helyére, olykor félszemmel Apa felé pillantottam. Úgy tűnt, hogy nagyon a gondolataiba mélyedt, a némaságot pedig kezdtem egyre fullasztóbbnak érezni, így kényszeresen megköszörültem a torkom. Az ingem gallérját igazítva léptem oda a kanapéhoz, már éppen meg akartam szólalni, hogy akár indulhatnánk is, amikor Levi Rivers megelőzött.