Szélhámos Rivers (BL)

2. Rész: Mintabarát Rivers

Egy másodpercig bámultam a képernyőre, az üzenetre és a feladóra. Ezen a napon nagyon nem volt ehhez kedvem. Éreztem magamon Nevin tekintetét, azt is hallottam, hogy elzárta a mosogatáshoz használt vizet. Egy alig hallható szusszanással tápászkodtam fel a kanapéról, a telefonomat a díszpárnák közé hajítottam, majd lassú léptekkel közelítettem meg a konyhát. A tőlem öt-hat centivel magasabb barátom mellett állapodtam meg, szavak nélkül, komoly arccal csatlakoztam be a házimunkába.

– Annika vagy Audrey? – kérdezett rá ikerhúgaimra halk hangon, miközben ő is folytatta a frissen tisztított evőeszközök eltörölgetését.

– Annika – válaszoltam ennyit szűkszavúan.

– Gondolom, csak a szokásos üzenet. Ha még a mosogatással is szívesebben töltöd az időd, mint a válasszal – pillantottunk össze félszemmel. Furcsán idilli volt a hangulat, hogy eközben Bonnie a lábaink körül mászkált, a tévében pedig az esti híradó ment.

– Csak tudnám, hogy miért kellett tizenkét éveseknek saját telefont venni – motyogtam az orrom alatt. Tudtam, hogy legszívesebben miket vágott volna a fejemhez Nevin, de nem tette.

Hogy inkább örülnöm kéne, amiért vannak testvéreim, amiért hiányzom nekik és látni akarnak. De ez az egész bonyolult volt. Nehezen mutattam ki, főleg szavakkal, de nekem is ugyanúgy hiányzott a családom. A két Rivers hercegnőm, akik megszólalásig hasonlítottak rám. És nem csak a külső jegyeik, az erős jellemük is. Ha csak róluk lett volna szó, gondolkodás nélkül hazalátogattam volna, amint összegyűjtöttem elegendő pénzt a repülőjegyre.

– Akarsz beszélni róla? – szakított ki gondolataimból Nevin, ahogy rákaptam a tekintetem, már a nyuszijával a kezében ácsorgott mellettem, összeszorított ajkakkal várta a válaszom.

– Csak az anyánk telefonszámát küldte el, hátha ezúttal hajlandó vagyok felhívni őt. De rossz hírem van, Judy Rivers, az a nap egészen biztosan nem ma lesz – sóhajtottam fel zaklatottan, miközben visszavonszoltam magam a kanapéhoz, arccal lefelé beledőltem a párnákba. A következő pillanatban lesüllyedt mellettem az ülőalkalmatosság matraca, aztán négy apró tappancsot éreztem meg a hátamon. Bonnie sem tudott leszállni rólam. Bár ez egészen kellemes volt. Hallottam, hogy Nevin halkan nevetgélt kiskedvence mutatványain, majd a pléd susogása alapján betakarózott.

– Árvaházban nevelkedett kisgyerekként még mindig irreleváns a véleményem, igaz? – hümmögött fel, a tévét kapcsolgatta. Sokszor nyaggatott, hogy ő sosem viselkedne így, mint én. Pedig tudott az egész botrányról, ami miatt elköltöztem otthonról, és részben egyet is értett velem.

– Igen, mert te ölni tudnál egy másodpercnyi szeretetért is – motyogtam nehézkesen a párnába, majd fellélegezve fordítottam a fejem inkább a tévé felé. Egy szórakozott mosoly ült az arcomon. Ugyan gyakran veszekedtünk, az ilyen témában való viccelődés nem volt tabu közöttünk, sőt.

– Mondod ezt úgy, hogy köztudottan utálom az embereket. És Bonnie az egyetlen élőlény, akit elviselek – nevetett halkan, a hátamon lévő könnyű súly eltűnt, minden bizonnyal magához ölelte a nyusziját.

– És persze én – hunytam le a szemeimet egy vigyorral, erre játékosan belerúgott a kanapéról lefelé csüngő lábamba.

– Persze. Te vagy a kedvenc emberem a Földön – válaszolta. Habár arckifejezését nem láttam, hangját átjárta a szarkazmus, de közben mindketten tudtuk jól, hogy volt benne némi igazság is.

Én és Nevin a sors által lettünk barátok. Amikor az egyetem első napján a hatalmas előadóteremben leültem mellé, és le akartam fizetni őt egy csomag rágóval, hátha jegyzetel helyettem is. A kisugárzása alapján akkor azt gondoltam, hogy egy igazi stréber, akinek a legnagyobb szórakozása az előadások után a könyvtárban szorgalmi feladatot oldani. De hamar kiderült, hogy „Kevin” és én egy hullámhosszon vagyunk. A kedvenc közös programunk pedig mindenki más kibeszélése és kritizálása volt. Indokolatlanul gyakran gondolkodtam el rajta, hogy mégis hogyan tud elviselni engem, és minden autentikus Rivers szokásomat. Arról nem is beszélve, hogy az otthonába fogadott engem, amikor már nem volt hová mennem.