Szélhámos Rivers (BL)

14. Rész: Ékszerész Rivers

„A kulcs a lábtörlő alatt lesz.”

Ez állt az egyetlen üzenetben, amit Nevinnek hagytam, miután összepakoltam a kevés holmimat az utazótáskámba, és elhagytam a lakást.

Annyi kérdésem volt felé. Elmondta a szüleinek, hogy mit tettem? Azért küld el, mert beköltözteti a helyemre a Shelby házaspárt? Megfordult egyáltalán a fejében, hogy higgadtan megbeszéljük?  De nem tettem fel őket. Méltósággal távoztam onnan, ahol nem láttak többé szívesen. Akkor is, ha ott motoszkált a fejemben a tény, hogy Franklin emberei bármikor hívatlan vendégek lehetnek, ami cseppet sem javítana a helyzeten.
Perceken keresztül tébláboltam a lakóépület ajtaja előtt. Tehetetlenségemben meg-megindultam, de csak újra földbe gyökerezett a lábam. Nem akartam, hogy Nevin és Bonnie egyedül maradjon. Azt meg főleg nem, hogy így érjen véget a barátságunk.

Végül a közvetlenül előttem elhaladó, meglehetősen furcsán bámuló alsószomszédok adták meg a kezdőlökést. A világért sem szerettem volna kínos helyzetbe hozni magam, így is égett az arcom a szégyentől, szóval vettem egy mély levegőt, és elindultam. Valamerre.

Közeledett a vacsoraidő, a késő őszi utcák már sötétbe borultak, hangulatosan megvilágították őket a köztéri lámpák és egy-egy üzlet kirakata. Reszketve, céltalanul bolyongtam Cambridge belvárosában, órákon keresztül, drága kabátomat a lehető legszorosabban összehúztam magamon, ahogy olykor fagyos szél süvített át elegáns ruházatomon. Tudtam, hogy keresnem kell egy menedéket, ahol átvészelhetem az éjszakát, amíg kitalálok valamit, egyébként nem is okozott volna nehézséget behazudnom magam egy szállodába, de mire észbe kaptam, a lábaim automatikusan egy ismerős helyre vezettek. Burton úr boltjában még égett a villany, a telefonomra pillantva néztem meg az időt. Valószínűleg éppen zárni készült az öregember.

Egy nagyot szusszanva vettem át másik kezembe az utazótáskám, lélekben felkészültem egy esetleges újabb könyörgésre, majd ráfogtam az ajtó kilincsére. Odabent nem volt különösebben meleg, sőt, a raktárban napközben is látszott a leheletem, de ebben a helyzetben nem voltam válogatós. Csak ne kelljen az utcán aludnom.

– Flynn, hát te? Ma már elvégezted az összes munkád, megbeszéltük – botorkált elő az öltözőszobából Burton úr az ajtó csilingelésére, egy halk jajgatás után elhallgatott, vastag szemüvegét orrnyergére igazítva mért végig. Sötét szemeiben megcsillant a falmenti antik lámpa fénye, és olyan kedvességet árasztott a tekintete, hogy rögtön kezdett elmúlni a mellkasomat szorító érzés. Az a bizonyos érzés, ami azóta gyötört, hogy Babilon Junior kipüfölte belőlem az utolsó csepp önértékelésemet is.

– Pont úgy nézek ki, mint akit kirúgtak az otthonából, nem igaz? – mosolyodtam el keserűen, a fejemet lehajtva vakartam a tarkómat. – Nincs hová mennem, uram – mormoltam halkan, és ezúttal hagytam, hogy hangomra is kiüljön a lesújtottság.

Flynn Rivers elfáradt. Nem akarózott hazudni, magabiztosságot erőltetni magamra, azon agyalni, hogy hogyan oldjam meg ezt a hatalmas káoszt, amit okoztam.

– Fiam… – sóhajtott fel a fejét csóválva főnököm, majd közelebb lépdelt hozzám. – Most mit csináljak veled? – tett fel egy feltételezhetően költői kérdést, félrepillantott. Persze, megértettem, hogy így reagált. Annyit segített már nekem, elnézte a hazugságom, nem várhattam el tőle semmit.

– Nekem tökéletesen megfelel, ha csak ma estére meghúzhatom magam itt a boltban. Ígérem, hogy semmihez nem fogok hozzányúlni, csupán itt pihenek egy kicsit a széken – mutattam a pénztár mögötti rozoga ülőalkalmatosságra, amin munka közben szoktam tölteni a szüneteimet. Szavaimra halkan felmorrant, kézfejét átfagyott arcomhoz, homlokomhoz érintette.