Szélhámos Rivers (BL)

18. Rész: Megváltó Rivers

Samuel szavai hallatán rögtön Nevinre szegeztem a tekintetem, lassan tolta fel magát ülőhelyzetbe, arcán pedig egyszerre látszódott összezavarodottság és rémület. Egy nagyot szusszanva paskoltam meg combját az ajkaimat összeszorítva, az empátiámat kifejezve felé. Csak sejtettem, mi lehetett az oka Shelby apuka kiborulásának, és valamilyen szinten meg is értettem, de inkább megtartottam magamnak a véleményem.

– De én… Nem akartam megbántani – szólalt meg szaggatottan Nevin, erősebben megszorítva a kezében lévő telefonját. Lesújtottnak tűnt. Azt mesélte egyszer, amióta csak örökbe fogadták őt, sosem ellenkezett a szüleivel, sosem haragudtak egymásra. Kezdett összeszorulni a szívem a kétségbeesett szemek láttán.

– Hát, ezt ne nekem mondd – fonta össze a karjait az ajtóban ácsorgó Samuel. A szemöldökömet összevonva méregettem az idősebb testvért. Egyáltalán nem segített ez az ellenségeskedés.

– A fenébe már, felhívom – súgta maga elé lehajtott fejjel, majd sietős léptekkel készült elvonulni a helyiségből nyíló fürdőszobába. Gondoltam, megpróbálom megnyugtatni előtte, nehogy valami meggondolatlant mondjon az igazsággal kapcsolatosan, egy nagy sóhajjal tápászkodtam fel az ágyról, karja után nyúltam, de éppen kicsúszott ujjaim közül ingjének selymes anyaga.

– Nev, szerintem először beszéljük meg mi – kezdtem volna felvezetni, de meg sem hallotta, szokásához híven becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

Szuper. Egy napja sem költöztünk be, de már ajtócsapkodástól zengett a villa. Egy nagyot sóhajtva engedtem le a vállaimat, majd a lehető legbírálóbban néztem Samuelt, ahogy leültem a földre, hátamat a sötét diószínű ajtónak támasztva. Természetesen kíváncsi volt, hogy mi lesz ebből, úgyhogy szavak nélkül betessékelte magát, a kanapé támlájának dőlve várt. Mégis mi oka volt ennyire idegesnek lennie? A szemeimet lehunyva döntöttem a fejem az ajtólapnak, ekkor megütötte a fülem a tompa tárcsázás hangja, amely egészen közelinek érződött. Talán… Nevin éppen ugyanebben a pozícióban ücsörgött az ajtó túloldalán. Még levegőt venni is alig mertem, hogy halljam, miről beszélnek majd, de hamar világossá vált, a fürdőszoba akusztikája miatt annyira nem is kellett fülelni. Hosszú-hosszú másodpercekig csak kicsengett, majd végre fogadásra került az újdonsült Rivers hívása.

– Kincsem, minden rendben? – szólalt meg először Shelby apuka, egyértelműen próbált jókedvet színlelni, de orrhangja elárulta őt.

– Apa, én… Nem akartam fájdalmat okozni neked – csuklott el Nevin elgyengült hangja.

Pár másodpercnyi feszült csönd. Aztán a vonal túlvégéről szipogás hallatszott, majd egy szomorkás nevetés.

– Azt az árulkodós fajtáját Samuelnek! – Szinte láttam magam előtt, hogy hogyan mosolygott, miközben ezt mondta. – Ne aggódj, kincsem, nincs semmi baj. Csak váratlanul ért. Azok után, amit egészen kiskorod óta mondtál, én…

– Igazából… – kezdett volna magyarázkodni, de apukája közbeszólt.

– Semmiség, jó? Egyáltalán nem akartam, hogy bárki is lásson így, nem akartam elrontani az örömöd meg bűntudatot ébreszteni benned, Nevinem. Ne is beszéljünk róla, csak felejtsd el – beszélt lágy, kedves hangon.

– De nekem mindig azt mondtátok, hogy ne tartsam magamban, ha valami bánt, szóval most rajtad a sor. Kérlek!

Nevin valamivel határozottabb szavait megint egy pár másodperces csönd követte, aztán Shelby úr megadóan sóhajtott.

– Nem akartam így reagálni. Csak tudod, amikor Sammy-t annak idején elvittük az első napjára az iskolába, és úgy mutatkozott be magától a tanárnéninek, hogy ő Samuel Shelby, az volt életem egyik legszebb pillanata. És a lelkem mélyén mindig vártam, hogy te is… – Egy szipogásba fulladt a mondat, pár másodpercre síri csönd ült a helyiségre. – Hogy te is fel akard majd venni a nevem egyszer. De tiszteletben tartottam a döntésed, hisz én tudom a legjobban anyáddal együtt, hogy a vér sem számít, ha családi kötelékről van szó, akkor egy név meg főleg nem.