Szélhámos Rivers (BL)

22. Rész: Baljós Rivers

Még mindig visszhangzott a fejemben a lövés hangja, amikor a pár másodpercnyi dermesztő csend után egyszerre mozdultunk meg Nevinnel. Ő a megrémült Bonnie-hoz sietett oda, én a telefonomat magamhoz ragadva, egy nagyot nyelve kerestem ki Abraham telefonszámát. Fogalmam sem volt, hogy esti őrségben volt-e, vagy éppen alváshoz készülődött, de gondolkodás nélkül tárcsázni kezdtem. Kellemetlen borzongás futott végig a gerincemen, miközben a kimenő hívás monoton zúgását hallgatva odalépdeltem a birtokra néző ablakhoz. Óvatosan hozzáértem a sötételőhöz, a fényes anyagot ujjaim között morzsoltam. Tétováztam, mert attól tartottam, hogy valami szörnyűség fog a szemem elé tárulni, ami még öregkoromban is kísérteni fog. Teltek a másodpercek.

– Miért nem veszed fel, Ab? – szusszantam fel feszülten, türelmetlenül doboltam a telefonom hátlapján mutatóujjammal.

Éreztem magamon Nevin tekintetét, az ajkaimat összeszorítva pillantottam le rá. A kisnyúl játszósarka melletti szőnyegen térdelt, a szürke szőrgombócot ölelve nézett engem, szemei félelemtől csillogtak, egyértelműen nem tudta hová tenni ezt az egészet. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy mégis milyen helyre hoztam én őket, de mielőtt túlságosan elragadott volna az önostorozás, végre megszakadt a tárcsázás hangja.

– Én sem tudom, hogy mi történt, de már úton vagyok – hadarta el a biztonsági őr még azelőtt, hogy bármit is kérdezhettem volna, egyértelműen sietett valahová. Hangja a körülményekhez képest egész nyugodt volt, így szorgalmasan próbáltam bemesélni magamnak, hogy nem egy gyilkosság történt a Moris birtok kerítésén túl. Csak nem…

– Én is lemegyek – vágtam rá határozottan pár másodpercnyi hezitálás után. Végtére is, én voltam a családfő, a villa ura. Nem lehettem ilyen gyáva.

Meg is szakítottam a hívást, egy másodpercre megálltam a sok, képernyőn legördülő üzenetértesítő láttán, miután többen is rákérdeztek a csoportbeszélgetésben, hogy mi folyik itt, de választ senki sem adott. Mielőtt a kabátomba belebújva kiléptem volna a szobánk ajtaján, hátrapillantottam Nevinre. Egy apró bólintással jeleztem felé, hogy minden rendben lesz, vigyázni fogok, majd becsuktam magam mögött a nyílászárót. Végigtrappoltam a lépcsőkön, a földszinten égett néhány a lámpák közül. Ez a hang bizonyára mindenkit felvert az álmából.

Éppen összefutottam Abraham barátommal a belső kertre nyíló terasz ajtaja felé menet, szótlanul zárkóztunk fel egymáshoz. A fényűzően kikövezett, örökzöld növényekkel díszített teraszról már látszott egy pár főből álló csoportosulás, nem messze a villa épületétől, a horizontig nyúló, kerítéssel elkerített füves területen. A sötét éjszakában felsejlett, vagyis inkább élesen kirajzolódott a holdfény által egy kabátot és sapkát viselő alak sziluettje. Kezében egy vadászpuskát tartott, a távolba hadonászott vele, miközben két, idősebb női dolgozónkkal beszélt. Határozott léptekkel indultunk meg feléjük.

– Rivers, mindenki jól van? – érkezett egy hang az első emelet felől, amire én és egyenruhát viselő barátom is hátrakaptuk a fejünket. A hatalmas villa ablakai úgy gyúltak ki, mintha gyertyalángok lettek volna, az egyikből egy vastag plédbe burkolózott Samuel Shelby hajolt ki a párkányra támaszkodva, arcán inkább kíváncsiság látszott, mint rémület. Egy vállvonással reagáltam, majd sürgető kézmozdulatot intéztem barátom felé, aki teljesen lelassította lépteit a szeplős fiút nézve.

Mire odaértünk a zseblámpával és fegyverrel felszerelt csapathoz, a villa irányából Oscar Franklin és csatlósai érkeztek, de amint összetalálkozott a tekintetem a Moris család intézőjével, kitartotta karját, ezzel megállítva az öltönyös férfiakat. A teraszon felsorakozva, tisztes távolságból várták a fejleményeket.