All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Valahol a Grand Line-on I.

恋

Sanji a fellegekben járt, mikor Nami felvetette a lehetőséget, hogy menjenek el vásárolni.

Aztán amikor Nami felvetette, hogy Zorót is vigyék magukkal (máskülönben eltéved és elalszik valahol), már nem járt annyira a fellegekben.

– Kell még egy hordár rajtad kívül, na – mentegetőzött a lány. – Én nagyban játszom.

– ...És én leszek a majom, aki mindezt eltűri – húzta a száját Zoro, de azért megindult a nyomukban. Sanji úgy sejtette, elege lehet, hogy mindig őt hagyják hátra a hajón.

Na, ez így érdekes lesz.

A kikötőváros meglehetősen jómódú volt. Nem amolyan hivalkodóan, a kis utcák inkább bohém hangulatot idéztek – macskakő, színes kirakatok, kávézók, süteményhez hasonló házak. Hiába, no, csak meg kell nézni egy városka piacát és főutcáját, s máris kiderül, az ott lakó embereknek van-e lelkük, vagy csupán elütik valamivel az időt a koporsóig. Ezúttal sikerült egy igazán életszerető helyet kifogniuk, mely úgy tűnt, mentes az idegesítő kalózoktól.

Őket kivéve persze.

Sanji otthonosan mozgott ebben a világban; mindig is kedvét lelte a színek, illatok és minták tobzódásában. Egy hely, ahol a szél kávéillatot és kacagást sodor a turisták felé, ahol minden tető más színű, ahol az emberek az erkélyeiken beszélgetnek és zenélnek, az ablakokban pedig sosem látott, egzotikus virágok nyílnak – tökéletes. (Ó, ha egyszer visszamenne Alabastába, milyen kaszinót nyitna ott...!)

Nem szeretett fölöslegesen költekezni, de most valósággal sóvárgott egy rakás friss, illatos fűszer és néhány gyönyörű ing után.

– Miért is hagynánk ki, ha kivételesen van pénzünk – Nami csevegve fordult hátra a nézelődő Sanji és a mellette felhúzott vállakkal baktató Zoro felé. – És ma jó kedvemben vagyok, úgyhogy jöttök velem ruhákat venni, ha tetszik, ha nem!

– Igenis – szalutált Sanji csillogó szemekkel. Nem bírta nem látni lelki szemei előtt a dögösebbnél dögösebb bőrruhákban pózoló Namit.

Habár a kép rögtön átalakult a fejében, ahogy szeme sarkából Zoróra nézett; egyszerre őt látta képzeletben dögös bőrruhában. Megrázta a fejét, elűzve ezzel az illetlen gondolatokat, és a továbbiakban inkább a kirakatokat bámulta.

– Ez milyen? – Nami kibukkant a próbafülkéből és látványosan körbefordult Sanji előtt, aki, karján egy pár kék selyeminggel és egy kisebb rakás női ruhával úgy állt ott, mint... mint az árbóc.

– Irtó dögös – biccentett.

– Az előző ötre is ezt mondtad – húzta a száját a lány.

– Mert az előző öt is irtó dögös volt.

Távolabbról öklendezés hangja hallatszott; Sanji fejét forgatta a hang forrását keresve, és valóban, két sorral odébb, a jégeralsóknál meg is pillantotta a kardfogatót. Zoro nyilván csak tettette a teljes érdektelenséget, és egész végig fülelt.

– Ám legyen, ezt is megveszem – vont vállat Nami, és visszabújt a fülkébe lehámozni magáról a piros, apró cseresznyemintás ruhát.

– Hé, marimo – szólt oda Zorónak a szakács –, ki ne dobd a taccsot azokra a gyönyörű holmikra, mert lenyeletem veled a micsimocsi vadlovat!

– Az még mindig Wado Ichimonji – javította ki a kardforgató rángatózó szemhéjjal. – És törődj a magad dolgával, papucsállatka.

Nami ismét felbukkant, a saját ruhájában, és Sanji karjára akasztotta az imént felpróbált darabot is.