All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Aztán meg ne fázz!

恋

– Főnök, mióta dívik nálunk ez a kalózkultusz? – kérdezte Buck, a cukrászséf, egyébként teljesen jogosan, a két körözési plakátra mutatva. Monkey D. Luffy fülig érő vigyora mellett Roronoa Zoro marcona ábrázata eléggé furcsán hatott.

Zeff csak futó pillantást vetett Buckra, miközben egy vörös sügért filézett nagy műgonddal.

– Elfelejtetted, fiam, hogy régebben én is kalóz voltam? – dobta vissza a labdát kissé lekezelően. Bírta Buckot, tényleg, ezért is lehetett ő a cukrászséf; de mikor ilyen hülyeségeket kérdezett, legszívesebben keresztben lenyelte volna.

Buck még mormogott valamit a bajsza alatt, aztán szerencsére annyiban hagyta a dolgot és visszatért a munkához.

A plakátok kiemelt helyen díszelegtek a Baratie konyháján, és Zeff eltöprengett, vajon a keze alatt dolgozók közül hányuknak támadnak ugyanilyen rosszmájú gondolatai, mint amit most Bucknak volt mersze hangosan is kimondani. Hányan lehetnek, akik titkon tartanak tőle, de nem mernek szembeszegülni talán épp attól való félelmükben, hogy egyszer tényleg keresztben lenyel valakit?

Bár mindegy is. Amíg működik a konyha, nem számít igazán.

Mégis nyílt titok volt a Baratie-n dolgozók közt, hogy bár a kalózvendégekből éltek, legtöbben nem szimpatizáltak magukkal a kalózokkal. Jó okuk volt erre; a legtöbb kalózban semmi szimpatikus nem volt a lopott pénzén kívül. Ennek ellenére Zeff tartotta magát ahhoz, amit már első látásra sejtett Monkey D. Luffyról: az a srác nem egy átlagos kalóz. És a legénysége sem az. Ő pedig nem tűrte, hogy a konyháján bárki is rosszindulattal beszéljen róla.

Aznap, mikor Sanji elhagyta a Baratie-t, a társaság egyik fele pezsgőt bontott, a másik szabályosan depresszióba esett, s Zeff előtt nem volt titok, ki melyik oldalhoz húz. Mégis szó nélkül hagyta – a kölyök már nem volt itt, ő pedig nem keveredik konfliktusba senkivel a nevében. Sanji nem is hagyná, megvédené magát egyedül, Zeff pedig néhány éve végképp leszokott arról, hogy nevelt fia fejébe verje, nem a pörgőrúgás az egyetlen adekvát módja a konfliktus rendezésének.

Onnantól kezdve, hogy ketten együtt először betették a lábukat a sorsára hagyott, úszó ingatlanba – a kincsen, amit megenni nem tudtak, életet vettek maguknak –, csak egyszer volt igazán kegyetlen Sanjival.

Egyetlen szabály volt: ha nem készít ételt, tilos betennie a lábát a konyhába, és nem telt sok időbe, hogy a kölyök megszegje ezt a szabályt. Néha kalózosat játszottak a vendégek hasonló korú gyerekeivel, azaz óbégatva körbe-körbe rohangáltak a Baratie-n, idegbajt okozva majdnem mindenkinek, és az egyik ilyen alkalommal a tiltás ellenére beszabadultak a konyhába. Valamelyik anyaszomorítónak sikerült kettétörnie Zeff kedvenc halkését, amit egy vendégtől kapott ajándékba. A vendég maga is kalóz volt, Zeff régi barátja, a halkésnek pedig leginkább eszmei értéke volt, ráadásul pontosan egyhavi bevételébe került volna, ha maga veszi meg. Zeff éktelen haragra gerjedt abban a pillanatban, és mivel jól tudta, hogy Sanji volt az értelmi szerző, utána kezdett kajtatni:

– Gyere csak ide, te kis szaros! – üvöltötte át a konyhán, hogy mindenki jól hallja. – Most szíjat hasítok a hátadból!

Sanji feje kibukkant az egyik pult mögül, és nyelvet öltött rá.

A nyilvánvaló tiszteletlenség – ráadásul a teljes személyzet előtt, néhány vendég füle hallatára – olyannyira kihozta a sodrából, hogy se látott, se hallott. Gyűlölte a tehetetlenség érzését, pláne egy gyerekkel szemben. Sanji gyors volt, ő viszont egy hétpróbás kalóz; fél lábbal is könnyedén beérte a fiút, és sikerült elkapnia a pólójánál fogva. Akárhogy visított meg óbégatott, ő bizony leoldotta a nadrágszíjat és ígéretéhez híven szíjat hasított a hátából. Olyan természetes volt számára az erőszak, hogy észre sem vette, a személyzet fülét-farkát behúzva vonult ki a konyhából, mert nem bírták hallgatni a kölyök sikolyait.