All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Második bőr

恋

Mihelyst Sanji felébredt a hatalmas, szív alakú, selyempaplannal borított ágyon, jólesőn ásított s kinyújtóztatta tagjait. A selyem hűvösen lágy érintése egyszerűen mennyei volt. A nyitott ablakon át becsorgó napsugarak kellemesen simogatták hófehér, makulátlan bőrét, megcsillantak szalmaszőke tincsein, finoman csiklandozták az összes porcikáját, derűs mosolygásra késztették. Madarak csicseregték vidáman többszólamú éneküket kifelé a világba, az ablakpárkányon pedig kedves kis fehéregér várta a reggeli kakaóját pillecukorral.

Sanji először a lábujjait dugta ki a paplan alól, s kuncogva konstatálta, itt bizony még kora reggel is pontosan huszonegy fok van. Izgatottan kicsusszant a puha selyemmennyországból, magára öltötte hálóköntösét s leült a fésülködőasztalhoz, hogy egy puha kefével megregulázza örökké rossz irányba kanyargó, kócos frizuráját. Ezután finom, szakavatott ecsetvonásokkal magára dobott némi sminket. Pont annyi alapozót meg púdert, hogy még természetesnek hasson; szemhéját gyakorlott mozdulattal cicásra húzta fekete tussal, mindezt ízléses műszempillával koronázta meg. A művelet befejeztével szívdobogva nézett a válla fölött a szoba másik végébe, ahol a terebélyes gardróbszekrény ajtaján, fogasra akasztva ott himbálódzott a mai outfitje: egy dögös, mégis méltóságteljes, enyhén puffos ujjú bíborszín ruha.

Az ablakon át egyre finomabb illatok szállingóztak a konyha irányából, könnyeket csalva az érzéki örömöktől amúgy is túlstimulálódott Sanji szemébe.

– Türelem, bogárkák – trillázta a megszokottnál egy oktávval magasabb hangon, s intett az ablakkal szemben álló fán gyülekező madaraknak, mókusoknak, egereknek és miegymásnak –, mindjárt kezdődik a legjobb rész.

Minden a lehető legtökéletesebb volt. Kivéve, hogy –

Csak viccelek, dehogy volt az. Sanji futott. Az életéért.

De legalábbis a büszkeségéért – a férfiasságáért. Fogalma sem volt, mivel érdemelte ki ezt. Lábai égtek az erőfeszítéstől, ahogy rohant egyik fedezékből a másikba, szíve a torkában dobogott, szeméből könnyeket facsart a szégyen – ezek a lábak harchoz voltak szokva, nem pedig ahhoz, hogy tagbaszakadt, három méter magas, szoknyás-szakállas férfiak elől meneküljön (és semmiképp nem ahhoz, hogy neccharisnyákat és piros lakkcsizmákat ráncigáljon fel a szőrös vádlijára! Kizárt dolog!).

Ez a test ahhoz volt szokva, hogy erőt demonstráljon, hogy adjon és befogadjon az ő szabad akaratából, hogy megvédje a gyönyörű hölgyeket, és megvédje önmagát is a külvilágtól. Attól a külvilágtól, amely mindig is kegyetlen volt hozzá, újra és újra azzal fenyegetve, hogy elveszíti benne önmagát és kiszolgáltatottá válik.

Ám ez a test most hol egy szikla, hol egy fa mögé bújva reszketett, mint a nyárfalevél; félelem, düh és féltékenység szúrós szaga keveredett saját izzadságának a szagával.

A hely, ahová Kuma küldte a Sabaody-szigetvilágból, maga volt a POKOL.

– Cukorborsó, ne fuss olyan gyorsan, hát alig bírunk lépést tartani veled! – hangzott fel nem is olyan távolról.

– Nem bujkálhatsz örökké saját magad elől, Szexi Szemöldök! – követte rögtön egy újabb hang.

– Olyan sápadt vagy, igencsak rád férne egy színterápia! – csatlakozott a harmadik is.

Sanji épp egy márványoszlop mögé húzódva hiperventillált, erre fájdalmasan feljajdult és a fülére szorította mindkét kezét. Ha még egy idióta becenevet aggatnak rá, hát belefojtja magát a reggelijébe... Másodpercek kérdése volt csupán, és ezt a rejtekhelyét is felfedezik. Reszkető kézzel előbányászott egy szál cigit a zakója zsebéből, nagy nehezen sikerült meggyújtania, s amint keményen letüdőzte az első slukkot, végre elkezdhette analizálni nyomorult helyzetét.