All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Pandora szelencéje

恋

A hajó legalább kétszer akkora volt, mint a Going Merry, két árbóccal, négy szinttel és annyi szobával, hogy kész labirintus volt számukra. Minden olyan hatalmas volt és praktikus és kényelmes, olyasmi, amitől egy kalóz könnyen elszokik a tengeren, ahogy két sziget vagy éppen két vihar közt próbálja megőrizni az emberi méltóságát és fenntartani egy viszonylagos napi rutint akkor is, ha a készletei (és a türelme) igencsak fogytán vannak, a hajó pedig hol ütemesen ring, hol vadul hullámzik a segge alatt.

Franky és a Galley-La igencsak kitettek magukért. Sanji nem gondolta volna, hogy a Merry után komolyan megkedvelhet egy másik hajót és otthon érezheti magát benne; annyira a mindennapjai részévé vált a kis karavella, amelynek minden zegzugát ismerte, minden repedését és apró sóhaját, az összes sérülékenységével és kényelmetlenségével együtt.

Erre föl most itt volt ez a konyha. Méretében csaknem akkora, amekkorában a Baratie-n is dolgozott egykor, a legkorszerűbb bútorokkal és kiegészítőkkel felszerelve. Éjszakánként nem kellett többé függőágyakban, koszos szőnyegen és kopott matracokon aludnia; a fiúszoba kényelmes, kétszintes faágyában pillanatok alatt elnyomta az álom. Ha valaminek utána akart nézni, csak felment a könyvtárszobába és mindent megtalált. És végre, végre egy emberméretű fürdőszobában csobbanhatott be a kádba egy hosszú és fárasztó nap után (ahogy Zoro egyik nap rosszmájúan megjegyezte, immár van elég hely a szakács „kenceficéinek" – Sanji először tiltakozni akart, de aztán belátta, néha kissé túlzásokba tud esni arcszeszek, kölnik és testápolók terén, de ha egyszer a Grand Line szélsőséges időjárása annyira rosszat tesz a bőrének...). A fedélzet deszkáit selymes zöld pázsit borította, mezítláb gázolni benne majdnem olyan érzés volt, mintha valódi sziget valódi füvét taposná.

A kétárbócos Sunny tehát vitorlát bontott.

Időbe telt, míg a csapat minden tagja akklimatizálódott. Nemcsak a méret- és térbeli különbségekhez, melyek miatt még több nap múltán is ilyen párbeszédeket folytattak egymással: – Hé, mit képzelsz, ez nem a te szobád, ne itt lóbáld a pöcsödet!! – Ó, bocsi, azt hittem, itt lehet kimenni a fedélzetre... Nem láttad a pöttyös bögrémet? – De, fent van a könyvtárban, a szögmérő mellett. – Mi a picsa, van könyvtárunk?! – Luffy, az istenért, hányszor mondjam el, hogy ezt a vécét LE LEHET HÚZNI! – Asszem, Zoro eltévedt a hajón, mert két napja színét se láttam. – Hanem ahhoz is, hogy ismét hiánytalan volt a legénység. Franky csatlakozása és Usopp visszatérése azt az érzést keltette az emberben, hogy kisebb hadseregnyien vannak a hajón.

Egy kisebb hadseregnyi éhes és hangos száj.

Persze a hangulat nem volt felhőtlen. Bár Zoro mondta ki a végső ítéletet, miszerint Usopp visszatérhet a hajóra egy őszinte bocsánatkérést követően, kettejük közt továbbra is tisztán érzékelhető volt a feszültség. Usopp meghúzta magát, a többiekkel jól kijött, ám Zorót igyekezett nagy ívben kerülni – ennél mi sem volt egyszerűbb. A kardforgató remekül elvolt a saját kis fészkében, ami esetében egy saját edzőtermet jelentett, s nemigen dugta elő a képét vacsora előtt.

Nem Usopp volt az egyetlen, aki szenvedett Zoro távolságtartásától. Ami a kormányzást illeti, Nami jól boldogult Sanji és Franky segítségével; Sanji azonban úgy érezte, vagy két kilót fogyott, mióta elhagyták Water 7 kikötőjét.

Valóban nem veszekedtek, nem hergelték egymást minden ébren töltött pillanatukban. Külső szemlélő azt mondta volna, végre mindketten éretten viselkednek, ahogyan illett is egy első- és másodtiszttől; a valóság ellenben sokkal összetettebb volt. Sanji számára kettejük állandósult párviadala az elmúlt hónapok során olyanná vált, mint maga a lélegzetvétel, része volt a napi rutinnak, sőt, a többiek napi rutinjának is. Ők voltak Zoro és Sanji; a katalizátor, a hajtóerő, amely vitte előre őket a saját útjukon. Sosem mondták ki hangosan, de ilyen módon szükségük volt egymás jelenlétére. Egymásra.