All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

A hercegnő és a tehénpásztor

恋

– Szabad egy frissítőt a hölgyeknek? – harsant Sanji természetellenesen negédes hangja.

A szakács egész nap alattomos kisbolygóként keringett Nami és Robin körül a fedélzeten, fél kézzel koktélokkal teli tálcát egyensúlyozva. Zoro vérnyomása egyből kilőtt, tisztes távolból figyelve, hogyan néznek össze lopva a lányok és kuncognak a tenyerükbe. Időnként szemérmetlenül kihasználták a szakács vakbuzgóságát, s ebből Sanji valószínűleg direkt nem vett észre semmit.

Ma már harmadjára. Vagy negyedjére? Zoro elvesztette a fonalat.

– Oh, az remek lenne, köszönjük szépen – fuvolázta Nami, és elvett két vidám, lila napernyővel díszített poharat magának és Robinnak, majd visszahuppant a napozóágyra, s legyezni kezdte apró bikinibe bújtatott testét a reggeli újsággal. – Olyan kimerítő ez a forróság!

– Kedves egészségetekre – csaholta a szakács kocsányon lógó szemekkel, szabad kezét a mellkasára szorítva –, ilyen gyönyörű hölgyeket etetni a leghálásabb dolog a világon! Repes a kis szívem, de komolyan!

Olyan teátrális. Olyan irritáló. Olyan megjátszott. Zoro forgatta a szemét, majd a másik oldalára fordult szedett-vedett, de legalább árnyékos fekhelyén, s a továbbiakban inkább szemezett a fedélzet napszítta deszkáival.

Ki ez a kanos idióta, és mit művelt Sanjival?

Sokkal jobban fájt, mint amennyire be merte vallani magának. Féltékenység volt-e, vagy csak düh, ki tudja; szúrta a bordái között, a halántékában lüktetett, szabotálta a napi edzéseit. Minél jobban fájt, Zoro annál inkább egyedül akart lenni, de minél inkább egyedül volt, annál jobban hiányzott valami.

A menedéket önmagadban keresd, hangzott az ősi tanítás. Shimotsuki mester és Dracule Mihawk vérrel és verejtékkel tanították, mint bánjon a kardjaival, hogyan fókuszáljon és tekintsen befelé a szükség óráján – arra azonban senki nem tanította, hogyan bánjon az emberekkel.

Természetesen örült, hogy két izzasztó, szigorú önfegyelemtől és megszorításoktól sújtott év után újra a Thousand Sunny fedélzetén lehet. Viszontláthatja Luffy fültől-fülig vigyorát, hallhatja a többiek ordítozását a kormánykerék fölött, miközben orrát eltölti a szaké, a sör és Sanji főztjének az illata. Nem is tudta, mennyire hiányzott neki mindez, amíg a lába nem érintette a fedélzet ismerős deszkáit – újabb bizonyíték, hogy ő sem volt kőből.

Minden pontosan ott volt, ahol hagyta. A régi ruhái közül egyik sem jött rá többé, túl széles lett a háta, túl vaskos a combja hozzájuk. A váltás bakancsa nemtörődöm módon a sarokba hajítva, talpán még ott száradt a sár. A málhazsákja, benne csekélyke személyes holmijával: a Szamurájok kézikönyvének egy bőrkötéses példánya édesapja hagyatékából, egy pakli kártya és pár cinkelt kocka az édesanyjáéból; megsárgult újságpapírba csomagolva Kuina és az ő egy-egy hajtincse, gyerekkori eskütételük tanúbizonysága (szentimentális baromság, nem támasztja fel egykori legjobb barátját, mégsem volt soha szíve megszabadulni tőle). Végül, amit a legjobban hiányolt a Kuraigana Szigeten töltött tréningje alatt: a kardélező és -karbantartó felszerelése. Két teljes évig citromot használt a katanák fényezéséhez Mihawk útmutatásával, aki vonakodott bármit is kölcsönözni neki a saját holmijai közül.

Otthon.

Szokásává vált napi két-három alkalommal körbejárni a Sunnyn, kezét valamelyik katana markolatán nyugtatva, s miután mindent és mindenkit biztonságban tudott, jöhetett a délutáni szunya. Hol a függőágyak egyikében, hol az éléskamrában a polcnak dőlve, hol a hátsó fedélzeti lépcsőn (hogy minden arra járónak útban legyen), hol pedig saját kis fészkében, az árbóckosárban. Ott aztán horkolhatott és brummoghatott, ahogy a csövön kifért. Esténként megtömhette a hasát, majd éjfél közeledtével kidőlhetett odafent, és senki nem szólhatott egy rossz szót sem...