All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Miso leves szakéval

恋

Egy teljes hete hánykolódtak a nyílt tengeren – Roronoa Zoro ezúttal szó szerint. Sikerült ugyanis egy igen agresszív meghűlést összeszednie, és a láza két napja mit sem ment lejjebb, mindennek tetejébe képtelen volt enni akár egy falatot is, mert elöl-hátul minden kijött belőle. A többiek elővigyázatosan vagy a fedélzetre, vagy a konyhából nyíló kis raktárba költöztek át éjszakára, egyrészt hogy ne kapják el, másrészt mert Zoro tüdőbajosokat megszégyenítő köhögésétől amúgy sem tudtak volna aludni.

Zoro szégyellte magát. Rendkívül. A tény, hogy rajta kívül senki mást nem döntött le a nátha a lábáról, és barátai miatta tesznek most különféle óvintézkedéseket a hajón, jobban bosszantotta, mint az indokolt lett volna – nagyon nem volt hozzászokva, hogy ő legyen a leggyengébb láncszem egy csapatban. Pontosabban, de ezt magának már nemigen vallotta be, a gondoskodás ténye bosszantotta. Ő mindig a tipikus gondoskodom én magamról, hiszen senki más nem teszi meg helyettem-fajta marcona harcos fószer volt, nem egy kisfiú, akit borogatni kell meg esti mesét olvasni neki, így ezzel a felállással a jelenben nehezen birkózott meg. Kicsit hasonlított ez arra a helyzetre, mikor kiütve feküdt Dracule Mihawk majdnem-halálos kardcsapása után, azzal a különbséggel, hogy akkor nem volt eszméleténél, így hát szégyellni sem tudta magát; mikor pedig magához tért, rögtön mással volt elfoglalva.

Ezt most viszont érzi. És átéli. Minden átkozott pillanatát annak, hogy milyen szánalmas, ahogy köhög, orrot fúj és kiönti az ágytál tartalmát az aprócska ablakon.

(Szerencsére az esti mesére nem került sor, bár Luffy nagyon ajánlkozott. Azért mindennek van határa. Még a Keleti-tengernek is.)

Már második napja tartott szűnni nem akaró láza, mikor éjjel hirtelen úgy érezte, kezd jobban lenni. No nem lett éhes, vagy ilyesmi – a javulást egyedül a fűszeres mandarinteának tudta be, Sanji és Nami közös kotyvasztásának – de végre fel tudott kelni az ágyból, járkálni egy kicsit a kabinban, óvatosan kinyújtóztatni a tagjait, és remegő ujjait végigfuttatni a Kuinától megörökölt katanán anélkül, hogy leverte volna a víz. A hold besütött a hálókabinba, fénye megcsillant a kard gyönyörű pengéjén, és Zoro mellkasába valami furcsán nosztalgikus érzés fészkelte be magát, aminek semmi köze nem volt a betegséghez... Elfogta a vágy, hogy igyon egy kis szakét. Mégpedig most.

Csendesen felhúzta a csizmáját, s szinte hangtalanul surrant ki a kabin rejtekéből, a közös helyiség felé véve az irányt, ahol a konyha is helyet kapott. Remélte, a szekrényben maradt még az itókából, hacsak Sanji nem vitte be magával a kamrába, ahová Usoppal átmenetileg bevackolódtak...

A csalódottságtól kedve lett volna felordítani. A konyhafülke ajtaja résnyire nyitva volt, fény szűrődött ki rajta, bentről pedig halk dúdolás, lágy vízcsobogás és fémes csörömpölés hallatszott.

Remek.

Most már mindegy – ha egyszer Zoro eldöntötte, hogy ő most szakét kíván, akkor szakét is fog inni. Még ha ehhez Sanjin kell is átverekednie magát.

– Jó reggelt, marimo – köszöntötte vidoran a szakács éjnek évadján. Sanji könyékig feltűrt ujjú ingben, füle mögé dugott szál cigarettával ügyködött a konyhapultnál, épp zöldhagymát aprított észveszejtő gyorsasággal, szőke tincsei homlokába tapadtak a párától. – Nézzünk oda, a főztöm még a holtakat is felkelti, ezt bóknak veszem. Pláne tőled.

Zoro máskor szívesen letörölte volna a vigyort Sanji képéről, de most csupán fáradtan a szemét forgatta. Nem válaszolt. A pulthoz sétált, és a szakés üveg után kezdett kutatni a szekrényben. Paradicsomszósz... halszósz... szójaszósz... a fenébe már, hol van?!