All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Csodák

恋

Zoro repült. Szó szerint és átvitt értelemben is.

Minden izma külön életet élt, mégis teljesen ura maradt a testének. Szíve helyén egy brutális, sokarcú szörnyeteg növekedett egyre nagyobbra és nagyobbra, adrenalinnal pumpálva tele a sejtjeit, tökéletesítve mind az öt érzékét, kitágítva tudata határait, minden emberi léptéken túlra – a szörnyeteg ő maga volt, és mégsem teljesen ő. Asura. Dühe sötét energiamezőként pulzált körülötte, szeme vörösen izzott, karjait megsokszorozta, s a kardcsapásai nyomán keletkező lökéshullámok ereje akár egy egész épületet is képes volt kettévágni.

Ami mellesleg meg is történt.

Zoro módfelett élvezte ezt az átalakulást. A pusztítást. A Kakuval való harc új szint volt az eddigiekhez képest, s megváltoztatott csaknem mindent, amit korábban gondolt vagy tudott magáról. Itt nem lett volna elég a régi önmaga. Egy új Zoro kellett, egy gyilkos fegyver, egy vadállat. Valaki, aki méltó arra, hogy a kalózok leendő királyának elsőtisztje legyen.

És Kaku végül kiütve feküdt Zoro utolsó, mindent eldöntő csapása után. Zakója zsebéből előhúzta az ötödik kulcsot, és a fölötte álló kardforgatónak nyújtotta. Többre nem futotta az erejéből; keze lehanyatlott, elismerve vereségét, Zoro pedig felkapta és a markába szorította az újabb kulcsot Robin kiszabadításához.

– A főnököd üzeni, hogy ki vagy rúgva – vetette oda Kakunak. – Mondjuk szerintem egy állatkertben még boldogulhatsz.

Ellenfele fájdalmasan felnevetett, de nem reagált a sértésre.

– Sajnálom – mondta Zoro, maga sem tudta, kinek, ahogy végignézett a pusztításon.

A kulcs hideg volt a markában. Zoro csodálkozott, hogy mindezek után ennyire tisztán érzi a szépen kimunkált kulcsfejet a bőrébe vájni; mintha az apró, jelentéktelen kis tárgy egyszerre visszahozta volna őt a valóságba.

Ahogy illik, a hülye szakács ezt a pillanatot választotta, hogy felbukkanjon az ajtóban. Csurom vér volt (szokás szerint) és zihált, nyilván futva érkezett, de arcán diadalmas vigyor terült szét Zorót és a szoba állapotát látva.

– Nos, marimo? – Lelassította a lépteit, és komótosan a kardforgató mellé sétált. – Megvan a kulcs?

Zoro átnyújtotta neki, kezük egy pillanatra összeért. Sanji vetett egy pillantást először a kulcson lévő számra, majd őrá.

– Nem mondom, jó kis showműsort csináltatok itt. – A szakács arckifejezését látva Zorónak felállt a szőr a tarkóján: Sanji szeméből ugyanaz a szörnyeteg könyökölt ki, amely Zoro teste felett is átvette az irányítást néhány perccel ezelőtt, és amely még mindig elégedetten dorombolt a mellkasában.

Ha Sanji itt van – az csak egyet jelenthet. Valakit kegyetlenül elintézett.

Összenéztek, s hosszú idő óta először valódi egyetértés volt köztük.

Zoro harcolt. Azt hitte, új képességeinek kibontakozása minden energiáját felemészti majd – ehelyett nemcsak, hogy nem fáradt el, még erősebbnek érezte magát, mint valaha. Minden oldalról ömlött az ellenség (ezek a rohadt tengerészek osztódással szaporodnak), azok mégis tehetetlenek voltak a szalmakalaposokkal szemben, akik mindössze hatan voltak több ezer emberre, ha nem számítjuk a Franky Famíliát és a Galley-La embereit.

Zoro nyugodt volt. Egy hátat érzett a hátának feszülni. Sanji tartotta a ritmust, egyszer sem vétve el a tánclépést, a kardforgató csapásaival szinkronban lendült és rúgott.