All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Mese a szomorú szamurájról

恋

Shimotsuki falu első látásra nem különbözött a Keleti-tenger többi kis szigetének többi kis falujától. Jórészt egyszerű földművesek lakták, akik szigorú napirend szerint éltek; napközben munka a rizsföldeken, szombaton és vasárnap halpiac, esténként a családok igyekeztek minél több időt egymással tölteni otthonaikban. Puritán életmódjukat az idegen kereskedők sokszor nézték értetlenkedéssel – mégis visszatértek ide újra és újra, mert volt három dolog, amiben e jelentéktelen kis falu bizony felülmúlhatatlan volt.

Az első – a szakéja. Se nem túl száraz, se nem túl édes, pont tökéletes.

A második – az exportra kínált katanái. Míg Shimotsuki Kozaburo, az egykori wanói fegyverkovács el nem távozott az élők sorából, a Shimotsuki-katanák méltán számítottak világelsőnek: hatékonyak voltak, könnyűek, halálosak és szemet gyönyörködtetőek. A nemes tradíció Kozaburo mester halálával sem veszett ki, elvégre a vér nem válik vízzé, a mester örömmel osztotta meg a tudását a dinasztia bármelyik tagjával, aki kicsit is konyított hozzá.

A harmadik pedig az Isshin dódzsó, a Keleti-tenger leghíresebb kardforgató-iskolája, mely a más szigetekről érkező, tanulni vágyó gyermekek előtt is megnyitotta kapuit.

Egyszóval teljesen normális, jelentéktelen kis falu volt, leszámítva, hogy valódi szamurájok alapították; belakták, nevüket adták hozzá, életben tartva a tradíciókat, melyeket egyenesen Wano királyságból menekítettek idáig mintegy fél évszázaddal ezelőtt. Leszármazottaik élték a maguk békés, egyszerű életét, betartva a szamurájok mindenkori kódexét – ám ha könnyű zsákmány reményében kalózok támadták volna meg a falut, azoknak igencsak meggyűlt volna a bajuk a helyi lakosokkal.

Legtöbbjük persze nem volt közvetlenül a szamurájok rokona, de ennyi idő közöttük elég volt, hogy filozófiájuk gyökeret verjen, terjeszkedjen, és felvirágoztassa Shimotsuki falut.

A falu széli dombok jótékonyan elrejtették szem elől a kardforgatók iskoláját. A dódzsó falai közt komoly munka folyt, rendben, fegyelmezetten, ahogyan a kis patak áramlik az egyszerű, vörösfenyőből épült házikók mögött.

A mester, Shimotsuki Koshiro híres volt kemény kezéről és lágy szívéről; szigorú volt, de igazságos, mindig és minden körülmények között. Az emberek sokszor félreértették őt és a cselekedeteit, naivnak gondolták és jóhiszeműnek, de újra és újra bebizonyította, hogy a bölcsesség és a stratégia erősebbek bármilyen kardnál.

Ám voltak dolgok, amelyek még az ő végletekig zen idegrendszerét is próbára tették.

– Shimotsuki mester!! – A mester a dódzsó gyakorlótermének verandáján állt, egyenes háttal, ujjait összefűzve maga mögött, mikor egy csapat tanítványa szabályosan rárontott, kis híján ledöntve őt a lábáról. – Nézd, mit hoztunk a faluból!

A tucatnyi szürkészöld gyakorlóruhás, nyolc-tizennégy éves korú gyerek közül kivált egy, a rangidős – Ren volt a neve, amolyan vezérnek számított köztük, Koshiro legjobb, legfegyelmezettebb tanítványa –, és meglobogtatott az orra előtt egy vérdíjas plakátot, olyat, amilyen a legmegátalkodottabb kalózoknak van.

– Mester, ez itt Roronoa Zoro! Akiről annyit meséltél! Megint emelkedett a vérdíja!

A mester a plakátra meredt. Kétségtelenül Roronoa Zoro arca volt; ezt az arcot bárhol felismerné, felnőttkorára apja kiköpött mása lett. És az összeg alatta – százhúsz millió berry. A mester ellenállt a késztetésnek, hogy hangosan füttyentsen.