All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Párbaj

恋

Ügyetlen. Haszontalan. Gyenge. Selejt. Egy férfi nem bőg.

Sanji igen szokatlan módját választotta az önmotiválásnak edzés közben. Ennek egyszerű oka volt: saját szavaiban kevéssé hitt, viszont azok a réges-régi, túlságosan is jól ismert hangok a mai napig képesek voltak felszítani benne a dühöt. Elegendőt ahhoz, hogy csak még egy kicsivel tovább csinálja.

Sanjinak szüksége volt a motivációra. Nemcsak, hogy elviselje a vad tengeri viharokat. Nemcsak, hogy napi egy órát eddzen, ha esik, ha fúj. Nemcsak, mert ő volt a Going Merry egyetlen szakácsa, és néha csupán három hozzávalóból kellett olyat kotyvasztania, hogy a csapat elégedett legyen. Nemcsak amiatt, hogy közelebb kerüljön az álmához.

Hanem mert bármit csinált és bárhova ment a hajón, folyamatosan a hátában érezte Roronoa Zoro tekintetét. Ezért hát Sanjinak nem szabadott hibáznia, mert amint hibázik valamiben, elveszti a kontrollt. Hibázni Roronoa Zoro előtt annyi, mint megsemmisülni.

A krumplival és szalmával megtömött nagy zsák, mely a vitorlarúdról lógott lefelé ideiglenes bokszzsákként funkcionálva, egy aggastyán türelmével állta a szakács rúgásait. Ügyetlen – rúgás. Haszontalan – rúgás. Gyenge – még egy rúgás. Selejt – két rúgás. Egy férfi nem bőg – még erősebb rúgás.

Annyi változott, mióta a Merry fedélzetére került, hogy már Zoro hangján hallja ezeket a szavakat.

– Csatlakozhatok? – szólalt meg ekkor egy kellemes lányhang a háta mögött. A lányhang. Nami, választ sem várva, a parkettára huppant Sanjitól alig fél méternyire, és fekvőtámaszozni kezdett.

– Miért pont most? – eresztette el Sanji egy pillanatra a zsákot. – Nami, te mindig kora reggel szoktál edzeni, amikor mi még a világunkat nem tudjuk.

– Igaz, és nem is kívánok változtatni ezen a jó szokásomon. Most viszont úgy látom, társaságra van szükséged – Nami egy pillanatra sem hagyta abba a fekvőtámaszokat.

– I... igen? – Sanji, nem tehetett róla, elpirult. Ráadásul szokásos szellemessége is elhagyta, mint mindig, ha egy gyönyörű hölgy előtt kellett férfit játszani. Szeretett (volna) jó színben feltűnni a lány jelenlétében, ez néha sikerült, és gyakran nem. – Miért mondod ezt, Nami-san?

– Hmm, nem is tudom. – Föl-le, föl-le, föl-le. – Talán mert úgy püfölöd azt a zsákot, mint egy idegbajos. Mi nyomja a kis lelked, Sanji-san?

– Én... nem is... – Nami bizony sarokba szorította az észérveivel. Touché.

Nem mi nyomja a lelkét, hanem ki.

– Mit szólnál egy kis – víváshoz? – Nami lelkesen ugrott fel, és a kabin falához takaros rendbe állított fahordók mögül előhúzott két hosszú és keskeny farudat. Sanji felismerte ezeket; Zoro szokott nagy ritkán ilyenekkel edzeni, ha kímélni akarta a katanáit.

– ...Víváshoz, Nami-san?

A lány válaszul felé hajította az egyik botot, Sanji pedig egy angolna kecsességével kapta el. (Bár a marimo erre rögtön rávágta volna, hogy pont annyira volt kecses, mint egy tengeri tehén.)

– Én nem ütlegelek lányokat – tiltakozott, de amilyen gyilkos pillantást vetett rá Nami, máris javította magát: – A vívás nem az erősségem, én a lábammal dolgozom.

Félig igaz is volt, amit mondott. Tényleg nem szándékozott komolyabb sérülést okozni Naminak, bár ezt nem mondhatta neki, mert azzal kétségbe vonta volna a lány képességeit, holott Nami bizonyította már a múltban, milyen fából faragták... Ám az igazi ok nem ez volt. Tény, Sanji félt sérülést okozni, de a harcok során nem véletlenül használta mindig az alsótestét. Előbb fejelte volna le ellenfelét, vállalva a rizikót, hogy behorpad a jóképű pofija, mintsem azt kockáztassa, hogy a keze sérül meg. Amivel főz. És amivel...