All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Miért pont te?

恋

Na, kerülj csak a szemem elé, szaros szakács – füstölgött Zoro magában. – Megtudod majd, ki az egyszerű.

A lépcsőn trappolt lefelé éppen, le a hajókabinba, ahol Sanjit sejtette. Órák óta próbálta valahogy sarokba szorítani a szakácsot, ami nem volt könnyű feladat, mert ahol Sanji rendszerint foglalatoskodott – a konyhában –, ott a többiek is minduntalan felbukkantak.

Dühének apropója ezúttal egy véletlenül kihallgatott beszélgetés volt a szakács és Nami között. A lány arról panaszkodott, igencsak szüksége lenne már egy szépítő napozásra, de nem meri senkire sem órákra rábízni a kormányrudat; mire Sanji felvetette, hogy Zoro épp szabad, már amennyiben nem alszik; mire a lány kétkedő hangon azt felelte, Zoro nincs igazán képben a Grand Line éghajlati és navigációs viszonyaival, múltkor is végig egy felhőt követett, figyelmen kívül hagyva a tényt, miszerint a felhők mozognak akkor is, ha látszólag egy helyben állnak; mire Sanji egyetértően morogta, hogy valóban, Zoro kissé túl egyszerű ezekhez a dolgokhoz, múltkor például a hajókabinból akarta nézni a naplementét, csak éppen a tök ellenkező oldalon; így hát Sanji maga vállalná el ezt a megtisztelő feladatot, amennyiben Nami-sannak is megfelel így.

A beszélgetés többi részét Zoro már nem hallotta, mert ezen a ponton muszáj volt sértődötten arrébb ódalogni, és úgy tenni, mintha egész idő alatt súlyokat emelgetett volna a fedélzet egy totál másik részén. Nem is tudta, melyik részen sértődjön meg jobban: hogy ő, Roronoa Zoro túl egyszerű lenne pár órára egyenesben tartani egy karavellát; vagy azon a vádon, hogy állandóan csak alszik. Esetleg Sanji behízelgő modorán, amikor Namival beszél.

Ám leginkább azért volt dühös, mert a lelke mélyén mindkét vádról tudta, hogy igaz, de most Sanji kimondta a szájával, tehát ő a hibás. Egy tapintatlan barom, aki a lelkét is eladná egy nő mosolyáért.

Szánalmas. Micsoda szánalmas egy alak!

Ez a pillanat tökéletesnek tűnt. Mindenki a fedélzeten volt; Luffy a hajóorron ücsörgött, Nami még további egy órán át a kormánynál, a többiek napoztak, a szakács sehol. A szakácsot meg kell büntetni, tudnia kell, hol a helye. Zoro volt az elsőtiszt és punktum, mindegy, mennyire tökéletesen süti át Sanji a steakjét.

A konyha és a közös helyiség azonban üres volt. A kardforgató fülelt; nem hallott loccsanásokat és toccsanásokat sem, tehát nem pancsikol az az átkozott. Egyetlen lehetőség maradt: a hálókabin.

Igaza is lett. Ahogy benyitott, máris megpillantotta Sanjit a bejárattal szemközt, Nami matracán; törökülésben ült, feltűrt ujjú ingben, avokádómintás zokniban, hátát a falnak vetve. Éppen bőszen jegyzetelt az ölében fekvő könyvbe.

Sanji egy másodpercre nézett csupán fel, nyugtázva belépő társát: – Nahát, Mr. Bushido – majd vissza is temetkezett a könyvbe.

Zoro vele szemben, saját függőágyának szélére telepedett le. Elég közel ahhoz, hogy bosszantsa, de egyúttal elég távol is, hogy ha Sanji meg akarná ütni, ne érje el. Az egyik ládából előhúzta a kardélező felszerelését, s nekiállt módszeresen – és jó hangosan – élezni a katanáit.

Elbizonytalanodott, hogy s mint kezdjen neki a leckéztetésnek. Lefelé jövet szépen kigondolta, hogyan küldi el a szakácsot a picsába; de így, hogy Sanji itt ül vele egy helyiségben alig több, mint kartávolságnyira, Zorót elhagyta minden bátorsága. Igencsak hülyén venné ki magát, ha most ráförmedne, ahogy szíve szerint tenné: „tudod mit, kihallgattalak titeket, és közlöm veled, anyád az egyszerű, te szaros szakács".