All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

A kalózokat lelövik, ugye?

恋

Roronoa Zoro, a világ (sokadik) legjobb kardforgatója korábban elképzelni sem tudott volna égőbbet, mint egy éjszakába nyúló, bizalmas beszélgetés a tengeren.

De tényleg.

A tenger nem volt az ellensége, de igazán a barátja sem. Biztosabban mozgott szárazföldön (egy pontig), bár néha muszáj volt potyautaznia egy-egy hajón, mert egy idő után a Keleti-tenger minden jelentéktelenebb szigetén elfogytak a pénzjutalomért levadászandó kalózok. Tudta, a tengeren megváltoznak az emberek – nemcsak a rájuk leselkedő ellenséges kalózok miatt, egyszerűen megváltoztatja őket az út, az útitársak, no meg a szélsőséges körülmények. Legyen valaki bármilyen erős fizikailag, a Grand Line a legedzettebb pszichét is próbára teszi. Zoro úgy hitte, mikor először a Merry fedélzetére lépett, hogy ezzel a részével biztos nem lesz gond, ő egy edzett psziché.

Ha létezett volna pokol, az ő számára úgy festett volna – amellett, ha például nem használhatja a kardjait –, hogy újra és újra beszélgetnie kell emberekkel, akik folyamatosan megzavarják a délutáni szundiját és jönnek a hülyeségeikkel, amihez neki sosem volt türelme. Erre tessék... mire észbe kapott, már az álmairól és a félelmeiről mesélt embereknek. Egész pontosan a szaros szakácsnak. Ő maga volt, aki jött a hülyeségeivel.

És mind tudjuk, ki volt ezért a hibás.

De ha egyszer a szaros szakács olyan jól főzött. És olyan jó illata volt. Értelmesebb útitárs volt, mint a pitiáner kalózok meg a többi kalózvadász együttvéve, akiknek a társaságát Zoro korábban élvezhette. Felfogta, amit Zoro mondott, sőt, odafigyelt rá. És jól harcolt, és jólesett szekírozni, és jólesett megérinteni, és –

Mikor egyik este próbált csendben átsuhanni a fedélzeten, hogy lemenjen a fiúk hálójába, de félúton meglátta a szakácsot a mellvédnek támaszkodva dohányozni, az első gondolata az volt, hogy szó nélkül továbbmegy. A második gondolata az volt, hogy talán mégis megállhatna egy félmondatra, mi baj lehet belőle.

Sanji háttal állt neki, a tengert bámulta. A szél pont úgy fújta a haját, ahogyan Zoro álmaiban szokta – és Zoro gyomra rögtön bukfencet vetett. Rámarkolt a Wado Ichimonjira s komótosan odasétált hozzá, miközben egyáltalán nem vette szemügyre a fenekét. Nekivetette a hátát a mellvédnek, lazán felkönyökölt rá, ám a szakácsnak látszólag nem tűnt fel a jelenléte – vagy csak nem óhajtott szóba állni vele. Zoro máris érezte, hogy rángatózni kezd a szemhéja.

Ennek nem így kéne történnie, ez olyan... megalázó.

– Mizu van? – vetett latba mindent, amit megtanult az erőszakmentes kommunikációról (ez Robin érdeme volt, nem a sajátja).

Zoro képes volt szavakkal kifejezni az alapvető igényeit. Mit kér enni, mit kér inni, kivel kívánja tölteni az éjszakát, amikor a külvilág hirtelen túl sokká válik. Képes volt meghatározni saját magát: ki ő, mit keres éppen és merre keresi, mi a célja és mit kell tennie ahhoz, hogy azt elérje. Képes volt ismertetni egy haditervet, ha arra volt szükség; hangot tudott adni a bosszúságának, a dühének, időnként az aggodalmának is, vagy akár a félelmeinek; nevetett, ha nagyritkán valamit szórakoztatónak talált, vicsorgott, ha olyasmi került a látóterébe, amit legszívesebben miszlikbe aprított volna (például Sanji). Ez épp elég, nem?

Csakhogy – az utóbbi időben úgy érezte, valamiféle teszten végérvényesen megbukott. Három egész napjába telt arra is rájönni, hogy erről ő maga tehet.