All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Amit otthonnak hívunk

恋

Megfagyott a levegő a Going Merryn. Nem volt ekkora csend a hajó fedélzetén, mióta csak kettőnél több ember tartózkodott rajta.

Luffy elsötétülő arccal húzta szemébe a kalapját. Próbált úgy tenni, mintha az egész nem lenne nagy dolog, mintha Usopp nem távozott volna azon az ajtón csupán egy perccel ezelőtt, mégsem tudott senkit átverni. Chopper pityergett, Nami a szája szélét rágcsálta és látszott az arcán, hogy centikre van a bőgéstől (vagy egy dühkitöréstől), Sanji egyik cigire gyújtott a másik után, egyedül Zoro tűnt úgy, mint akit cseppet sem érintett meg az iménti jelenet. Sztoikus nyugalommal ült a padon, lábai keresztbe vetve, keze megszokásból a Wado Ichimonji markolatán.

Sanji sejtette, a látszattal ellentétben Zoro egyáltalán nem volt nyugodt. Ismerte ezt a pózt: azt jelentette, kurvára vigyázz, hová lépsz, mert kész vagyok harcolni bárkivel. Avatott szemek láthatták az állkapcsát megfeszülni, kezét ökölbe szorulni.

Az előbbi szavak visszhangja némán lebegett a levegőben, ökörnyálként fonta körül mindannyiukat. Hallották Usopp távolodó, dühös lépteit, hallották egymás ziháló lélegzetvételét, hallották a visszhangot.

Ilyen hangulat uralkodott a hajón; az öt megmaradt szalmakalapos így meredt az ajtóra, melyen át Usopp talán végérvényesen távozott – s végül egy emberként néztek össze, tekintetükben értetlenség, tanácstalanság, kétségbeesés, düh egyvelege kavargott.

Mi lesz most? Hogyan tovább?

Sanji karja libabőrös volt, gyomrát görcs szorította össze. Megköszörülte kiszáradt torkát. Olyan indulatot érzett minden és mindenki – de főleg Luffy és az egész kibaszott élet – iránt, amire alig hitte képesnek magát.

Tényleg megtörtént? Luffy tényleg azt mondta, amit mondott? Tényleg kezet – bocsánat, LÁBAT – emeltem a saját kapitányomra?

Alighanem.

Az indulat pedig nem akart csillapodni. Sanji a saját bőrén érezte Usopp és Luffy szavait egyaránt. Usoppéit, amint magából kikelve üvölt, gyengének és haszontalannak nevezi magát, aki csak bajt okoz a csapatnak, nyál fröcsög szerteszét a szobában – Luffy pedig nem mondja, hogy nem, Usopp, ez nem igaz, a barátunk vagy és kellesz nekünk, hanem csupán odaveti, ha nem értesz egyet a hajót illető döntéseimmel, az is a te döntésed, és akkor ott az ajtó, amin távozhatsz. Sanji tudta, hogy ez jóval többről szól, mint Usopp önbizalomhiánya, vagy hogy Luffy nem állt az útjába, nem állt ki mellette. Itt kalózbecsület keveredett férfiúi büszkeséggel, kapitány szava ütközött legénység szavával, az árulás pedig egy olyan kifejezés, amire mind gondolnak, de egyikük sem meri kimondani, hiszen ennél nagyobb sértés talán nincs a világon.

Ugyanakkor ott volt a tény is, hogy Sanji Usoppot tartotta a legjobb barátjának a legénységből (Zoro nem játszik, mert – nos, az éj leple alatt az árbóckosárban nyulak módjára kefélni nem éppen baráti).

Ám az igazság Sanji indulata mögött nem más volt, mint a tény, hogy amit Usopp mondott, akár ő is mondhatta volna. És amit Luffy válaszolt – a válasz akár neki is szólhatott volna. Ki tudja, mikor kerülhet sor egy ilyen helyzetre. Miért ne? A Grand Line-on voltak, itt bármi megtörténhet...

Az új világ, az új élet ígérete a szeme láttára tört apró darabokra, s a biztonságérzete, a tudat, hogy otthon van, az első igazi otthonában a Baratie-t leszámítva, alapjaiban ingott meg.

Robin eltűnt. Usopp elment. Luffy makacs volt és hajthatatlan, Sanji megrúgta (bocsánat, felrúgta) a saját kapitányát, Zoro elhatárolódott, a maradék tehetetlenül bőgött. A Merryt nem lehet megjavítani, hajójuk az első adandó alkalommal darabokra fog törni alattuk. A legénység szétesik. A helyzet igen szar.