All Blue🔷[OnePiece||ZoSan]

Ismerős ismeretlen

恋

– Marimo, csak te lehetsz annyira béna, hogy rossz hajóra szállsz fel!

– Most mit lovagolsz ezen? Itt vagyok, nem?! Vagy az nem tetszik, hogy előtted értem ide?

– Egy frászt... Hé, hova mész? Az az ellenkező irány!

– Egyszer az életben kussoljál már, hülye szakács...

– Kóstolgatsz? Talán emeljük fizikai síkra ezt a vitát, seggfej?

– Nem tudom, ez mit jelent, de miszlikbe foglak aprítani!

Sanji titkon ujjongott belül, olyan könnyedén belesimulva a szóváltásba, mintha egy percet sem töltött volna távol.

Az okamák voltak olyan rendesek és elhozták idáig, ő pedig egész úton a körmét rágva rettegett – hogy mitől, nem tudta észszerűen megmagyarázni magának. Nem tudta, mire számítson, ha a Luffynak tett kimondatlan ígéretéhez híven visszatér Sabaodyra a két év leteltével. Vajon mindannyian visszatérnek? Milyen lesz újra a Sunny fedélzetére lépni, hogyan magyarázza meg a srácoknak, hogy egy csapat okama biztosít díszkíséretet neki? Mi lesz, ha észre sem veszik majd, és senki nem kérdez tőle semmit, mintha idegen lenne? És a legképtelenebb gondolat – lehetséges-e, hogy azóta egyszerűen meggyűlölték?

Aztán meglátta Zorót, és a látvány azonmód visszarántotta a valóságba, ahol Zoro és ő kalózok és riválisok voltak, ahol – talán – fontosak voltak egymásnak. Abból, ahogy Zoro ránézett, és az első mondatból, ami az ő száját automatikusan elhagyta a kardforgató ismerősen robosztus alakja és három kardja láttán, rögtön tudta, félelmei jórészt alaptalanok voltak.

Gyakorlatilag ott folytatták, ahol abbahagyták. Zoro zsémbelt és nem fogadott szót, direkt az ellenkező irányba indult el, felbőszítve ezzel Sanjit, Sanji pedig lelkesen üvöltözött vele, és alig-alig próbálta elrejteni saját fülig érő vigyorát. Elöntötte a megkönnyebbülés.

Otthon.

A köpenyénél fogva behúzta a kardforgatót egy kellően terebélyes fa mögé, és ajkát az ajkára tapasztotta, mint akkor, egy lélegzetvétellel azelőtt, hogy Kuma kilencfelé szakította volna a csapatot.

Zoro először tiltakozott, végül gyorsan beletörődött – aztán Sanji arra eszmélt, hogy immár az ő háta feszül fájón a kérges fatörzsnek. Karjait Zoro nyaka köré fonta, aki válaszul mindkét kezével a csípőjébe markolt, agresszívan, kiéhezett állat módjára. A kardforgatónak ez még mindig nem volt elég; elvált Sanji ajkaitól és nyakát kezdte csókolgatni, majd az arcát, a füleit, a szemöldökét, mindent, amit csak elért rajta, miközben teljes természetességgel markolt bele a fenekébe, és Sanji jólesőn vacogott a forró érintések alatt. Zoro ezután visszatért az ajkaihoz, fogaik összekoccantak, csak csókolták egymást kapkodva és nyálasan, mintha két béna tinédzser most smárolna először életében – épp csak egyikőjük sem érezte bénának vagy undorítónak.

Sőt, Sanji máris félkemény volt, akár egy tökéletesre érlelt kecskesajt, és józan eszének utolsó kis darabkáiba kapaszkodva oldalra húzódott kissé, el Zoro ágyékának közeléből. Sok volt még hátra a napból; az izgatottságtól, hogy hamarosan láthatja Luffyt és a többieket (na meg a tudattól, hogy Ivankov flottájának egyik hajója ott himbálódzik az öbölben nem egészen fél kilométerre), úgysem tudott volna átszellemülni, egyelőre túl izgága volt hozzá. Attól tartott, a szíve mindjárt kiugrik a helyéről és szégyenszemre lefolyik a lábán, feltárva a tartalmát mindenki más előtt.