,,If you kiss a boy..." [18+]

20. Fejezet

Az idő megállt, a pillanat lelassult amint Park Jinyoung meghúzta a fejemnek nyomott pisztoly ravaszát. A ravasz lassan kattant, és a golyó kisebb késéssel indult ki a töltényből. Egy pillanat volt az egész, de nekem mégis egy órának hatott.

A halál... nem, nem a halál. A fájdalom a vállamban.

- Mi a... - nézett a pisztolyra JYP, mikor a halántékom helyett a vállamat találta el, mert valamilyen csoda folytán épp elég gyorsan rántottam el a fejemet.

Elképesztően fájt a vállam, éreztem, hogy a golyó mélyen belefúródott a húsomba, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam, és teli erőből állba fejeltem az összezavarodott Kim Jinyoungot.
Hallani lehetett, ahogy az állkapcsa kiugrik a helyéről.
- Te állat! - ordította rám szegezve a pisztolyát, de én ignorálva a vállamba és a bordáimba nyilalló fájdalmat, egy jól irányzott rúgással elterítettem a padlón.

- Ezt azért, mert eltörted a bordáimat, te faszkalap - köptem oda a középkorú palinak, ahogy az szánalmasan fetrengett az oldalát szorongatva. Teljes erőmmel beletapostam az oldalába, remélhetőleg összetörve minden egyes bordáját. A fájdalomra felordított, de nem tudott semmit sem tenni, mert testsúlyommal teljesen a földhöz ragasztottam. Ezek után pöcsön rúgtam, majd mikor láttam, hogy kellőképpen leamortizáltam, nyugodtan leszálltam róla, és leültem, hogy szemügyre vehessem a sebeimet.

De arra nem számítottam, hogy Park Jinyoungnak még lesz annyi ereje, hogy szó szerint hátba szúrjon. A kés okozta fájdalmat megérezve szemeim megteltek könnyekkel, hátam kifeszült, ajkaim fájdalmas ordításra nyíltak...

Honnan volt nála kés...?

.
.
.

Minho szemszög:

Az eleve két órás utat leszűkítettük fél órára, de ez még így is soknak érződött. Úgy éreztem, hogy Jisung minden egyes perccel közelebb van a halálhoz, én pedig minden egyes perccel távolabb vagyok, hogy megmenthessem.

Az út alatt végig ijesztő csöndben voltunk, mindenki érezte a helyzet súlyosságát. Chan megállás nélkül nyomta a gázpedált, én pedig egyre inkább úgy éreztem, megőrülök. Többször is próbáltam felhívni Jisungot, mindig kicsöngött, de sosem vette fel. A görcs a gyomromban egyre inkább nőtt, és azt kívántam, hogy bárcsak elmondtam volna Jisungnak, hogy mit tervez az apja. Talán ha elmondtam volna, akkor picit felkészültebben tudott volna a helyzethez állni, hisz így most olyan tudatlan és védetlen...

Egy örökkévalóságnak érződött, mire végre elérkeztünk a félreeső kis erdőhöz. Chan villámgyorsan leparkolt a fa előtt, mire mi mindannyian kipattantunk, és fegyverrel a kezünkben közelítettük a bunker bejáratát.

Én kapkodva letéptem egy levelet, és a lyukba dugva szinte berúgtam a faajtót. Lerohantunk a lépcsőn, mire kilőttem a vasajtó zárját, és mind a heten berontottunk a bunkerbe.

A félhomályban megcsapott a vérszag, mire a gyomrom fájdalmasan összerándult. Hunyorítva fókuszáltam a két földön fekvő alakra. Szívem hevesen dobogott, tüdőm enyhén sípolt ahogy félelemmel eltelve vettem nagy levegőket. Egyet léptem előre, mire észrevettem a lábaim alatt elterülő hatalmas vértócsát.

Ahogy a szemem hozzá szokott a félhomályhoz, már ki tudtam venni az alakokat; előttem Park Jinyoung feküdt elterülve, arcára fájdalom fagyva, nyakában egy késsel, ahonnan ömlött a sötétvörös vér.
Mellette kicsit arrébb egy apró test összekuporodva és remegve.

- Jisung... - siettem oda hozzá elcsukló hanggal. Leguggoltam a reszkető fiú elé, és óvatosan magamhoz öleltem.
- Ne... ne... fáj...! - motyogta rekedten, miközben egyik kezével a vállát szorongatta, másikkal pedig a bordáit.
- Mi fáj...? - kérdeztem halkan, sírós hangon ahogy elemeltem a kezemet a lapockájától. Ekkor tűnt csak fel, hogy a kezem tiszta vér. Kikerekedett szemekkel hajoltam Jisung hátához, ahol egy mély vágást láttam. Az onnan ömlő vér már teljesen átáztatta fehér pólóját, alatta kisebb vértócsa díszelgett.

Szemeim megteltek könnyekkel, ahogy észrevettem a vállán csorgó vért, és a golyó lőtte mély sebet, amit Jisung minden erejével igyekezett elfojtani.

Túl sok volt a vér...

A többiek körénk gyűltek. Chan leguggolt, mire én óvatosan átnyújtottam neki Jisungot. Ő átkarolta, és megkérte Felixet, hogy vegye elő az elsősegély csomagot, amit magunkkal hoztunk. Fájó szívvel és záporozó könnyekkel néztem legjobb barátomat és egyben életem szerelmét. Az iránta érzett szomorúság és fájdalom hirtelen átváltott egy másfelé irányuló haraggá.

Dühösen felálltam, majd pisztolyomat előkapva Kim Jinyoung elé álltam. Szememben harag lángolt ahogy őrülten ordítottam a halott emberre: - HOGY MERTED BÁNTANI? HOGY MERTÉL HOZZÁ ÉRNI? ARRA SEM VAGY MÉLTÓ, HOGY RÁNÉZZ!

Meghúztam a ravaszt, és kétszer szíven lőttem a hullát.
- AZT KÍVÁNOM, HOGY A POKOL LEGMÉLYEBB BUGYRAIBAN ROHADJON EL A LELKED TE FASZTARISZNYA! - ordítottam ömlő könnyekkel, majd még megsoroztam három golyóval. Ez után összerogytam, és arcomat a kezeimbe temetve, zokogva szidtam magamat: - Nem tudtam megvédeni... nem tudtam betartani az ígéretem... szörnyű vagyok... minden az én hibám...

Ekkor egy gyengéd kezet éreztem meg a hátamon.
- Minho-hyung... - suttogta, mire én levegőmet visszafojtva kaptam oda a fejemet. Jisung nézett rám nagy, fényes, fekete szemeivel. Gyengén tartotta magát ülve, de mégis erősen nézett a szemeimbe. - Nem a te hibád. Semmi sem a te hibád.
Erre ismét felzokogtam, majd magamhoz húztam.
- Jisung, úgy sajnálom - mondtam halkan a fülébe, könnyeimet nyelve. Jisung belém kapaszkodott.
- Ne sajnáld - felelte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Köszönöm, hogy visszajöttél.

Erre tarkójára fogva érzelmesen homlokon csókoltam.
- Persze, hogy vissza jöttem - döntöttem homlokomat az övének, miközben ő letörölte a könnyeimet. - Számomra te vagy a legfontosabb.

Láttam, hogy Jisung mondani akar valamit, de Seungmin megakadályozta.
- Sajnálom, nem akarom félbe szakítani ezt az érzelmes pillanatot, de Jisungot minél előbb korházba kéne szállítani - mondta fölénk állva szokásos unott hangján, de az aggodalmat lehetett érezni rajta ahogy a hangja megremegett beszéd közben.
- Igen - bólintottam Jisungra nézve. - Fel tudsz állni?
- Egy kis segítséggel igen... - felelte, mire Changbin odasietett, és mindketten segítettünk neki felállni. Jisung Changbin nyakába karolt, így meg tudott állni.
- Indulás - mondta Hyunjin, de az ajtóra nézve ledermedt.

- Hová, hová? - hallottam meg egy gúnyos hangot mögülem, amitől mindannyiunkra a hányinger tört rá...

912 szó