Natural Elements Academy 1 -A Villámlás Gyermeke

14.rész👄

Miután Ingrid az érkezésem után végig csak Eagal életstílusát figyelte, úgy döntöttem, hogy elmegyek vacsorázni.
- Te nem jössz?- pillantottam hátra a vállam felett az ajtóban állva.
- Ma nem.- legyintett- ez a példány csodálatos..- mondta, de nem hallgattam végig.

A folyosón a diákok csapatostul mentek a Nagy Csarnok felé. Az egyenruhám szoknya részét megigazítva sétáltam át a kis pavilon üveg folyosóján, ami egészen a Csarnok kapujáig vezetett. Ezt a rövidítést még Hazel mutatta, amikor körbe vezetett.
Rengetegen ültek a hosszú asztaloknál. A szememmel kerestem pár ismerős embert.
Volt olyan szerencsém, hogy egyszerre vettem észre Hazel-t és a fiúkat. Hazel és Micheal mindketten felém integettek, én pedig úgy éreztem, hogy két szék közé estem.
Micheal-el már amúgy is volt egy találkozóm vacsora után, plusz nem szabad, hogy az egyetlen barátaim csak a fiúk legyenek. Úgy döntöttem, hogy inkább a Hazel-el való kapcsolatomat építem, a fiúk amúgysem olyan lelkisek, mint a lányok.
Luca felé vetettem egy 'sajnálom' pillantást, amit egyből megértett, viszont Micheal arcán nem ragyogott az együttérzés.
A székek és asztalok közt szlalomozva Hazel felé indultam a menzáról vett tálcával a kezemben.
- Szia.- mosolygott rám kedvesen.
- Szia.- viszonoztam, majd a helyemet elfoglalva kibontottam a görög salátámat tartalmazó műanyag dobozt.
- Hogy tetszik eddig a suli?- érdeklődött, és a szájába dobott egy ketchapos sültkrumplit.
- Nagyon jó.- válaszoltam lelkesen- csak...még az erőmmel kell ismerkednem.- vontam meg a vállam, majd a villámmal megkeztem a salátát.
- Jah, kábé az egész suli erről beszél. Sok irigyed van.- mutatott rám a villájával.
Egy' csak a szokásos' szemforgatással lopva a fiúk asztala felé pillantottam, de már nem voltak ott, csak Luca, Micheal és Kilo.
- Miért nem hívod őket ide?- bökött a fiúk felé Hazel.
- Nem lenne baj?- húztam össze a szemem.
- Viccelsz? Minden álmom Micheal Almond-al vacsorázni!- tette le a villáját, majd a haját előre dobva az ujjaival fésülgetni kezdte.
Nevetve ráztam meg a fejem, majd újra a fiúk felé pillantottam, és vártam, hogy valamelyikük rám nézzen.
Nos, ezt Luca tette meg legelőször, így hát intettem neki, ő pedig a többieknek elmesélve a szitut, felkapta a tálcáját és megindult felénk.
Ahogy a fiúk odaértek, Luca Hazel mellé, Kilo elém, Micheal pedig mellém ült.
Kilo és Hazel egy ökölpacsival köszöntötték egymást, amit meglepetten vettem észre.
- Ismeritek egymást?- vontam fel a szemöldököm, de inkább megkönyebbülés volt bennem, mint meglepettség.
- Persze, egy utcában nőttünk fel.- válaszolta Kilo.
- De te nem másodéves vagy?- fordultam Hazel felé.
- Nem, csak úgy, mint Micheal-t, engem is egy évvel előbbre rendeltek ösztöndíjjal.- mosolyodott el, és büszkeség csengett a hangjában.
Úgytűnt, Micheal-t mindez nem igazán érdekelte, a salátámat bámulva párszor fel nézett, de különösebb érdeklődést nem mutatott.
- Robin, milyen az új szoba társad?- kérdezte Luca. Csak akkor tűnt fel, hogy amióta ideültek, nem is beszéltem vele.
- Hát, most éppen Eagal- t figyeli meg. Nagy rajongója.- nevettem halkan.
- Oh, a...baglyod?- fedezett Hazel.
- Kimondhatod a fajtáját, közülünk mindenki tudja.- vonta meg a vállát Luca.
- Én nem tudtam.- egyenesedett ki Micheal.
Az asztalunknál mindenki rá, majd rám nézett. Kínos csönd ült le köztünk és úgytűnt, ezt senki nem akarta megtörni. Volt valami Micheal tekintetében..valami, amit nem tudtam szavakkal leírni.
- Akkor, áll a kávé?- mosolyodott el hirtelen, amitől kissé kirázott a hideg.
- Persze.- mondtam halkan, hiányzott a magabiztosság a hangomból.
- Sziasztok.- intettek a srácok, Hazel pedig átölelt, majd Micheal-el visszavittük a tálcáinkat és a nagy kapun keresztül elhagytuk a Csarnokot.

- Minden rendben?- kérdeztem Micheal-től, miközben a pavilonon keresztül tartottunk valahova, ahol valószínűleg az üzletsorok utcája lehetett.
- Persze. Van ez a szokásom..hogy hirtelen elhalkulok. A srácok még mindig nem szoktak hozzá, de nyugi, nincs gond.- legyintett, de még mindig nem voltam biztos abban, hogy valóban igazat mond.
- Oké..- mondtam, majd a figyelmem elterelve a pavilon körülötti díszkertre szegeztem a tekintetem.
Rengeteg féle fa volt benne, rengeteg virággal. Eszembe jutott, hogy egyszer egy hasonló kertet láttam az egyik vencouveri arborétumban. Pipper-el kaptunk rá egy ingyenes jegyet, miután megnyertünk egy kémia versenyt. Annak a versenynek az emlékét nem csak az élmény őrizte számomra, hanem egy kifakult póló is. Pipper véletlenül rámborította a sósavas poharat, amit szerencsére megfogott a köpeny, de a pólómra így is jutott pár csepp, és a sósav meg is tette a hatását, eredményül egy kifakult foltos kék pólót adva.
- Mire gondolsz?- nézett rám Micheal.
- Semmire.- ráztam meg a fejem.
- Az ember mindig gondol valamire. Plusz nagyon elgondolkodtál valamin.- erősködött jóindulátúan.
- Csak eszembe jutottak az otthoni barátaim.- sóhajtottam elárulva a féligazságot. Ugyanis az egyetlen otthoni barátom Pipper volt.
- Nekem is volt honvágyam, de az első két hétben elmúlt.- mondta, és egy halvány mosoly kúszott végig az arcán.
- Köszi.- mosolyodtam el én is.