Natural Elements Academy 1 -A Villámlás Gyermeke

23.rész

A földön ücsörögve vártuk Liam és Hunter érkezését, amikor a sötét folyosón hangokat hallottunk.
Mindannyian érdeklődve néztünk feléjük, kivéve egy valakit. Micheal.
- Sziasztok.- köszöntött minket Hunter, ahogy odaértek. A többieken végigfuttatta a tekintetét, majd rajtam megállapodott.
- Szia.- sétált oda hozzám, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Félszemmel Micheal-re néztem, és a földre támaszkodva felálltam. Hátat fordítva neki Hunter-re mosolyogtam, majd az ajtó felé sétáltam.
- Akkor? Kinyitod nekünk?- állt meg mellettem csípőre tett kézzel Hazel, a kérdését Hunter felé intézve.
- Igen.- mondta, majd az ajtóhoz lépett.
- Próbáltátok Marcheával?- kérdezte, miközben leguggolt mellém.
- Igen.- mondta Luca.
- Azért annyit mi is tudunk.- morogta Micheal.
Hunter elengedte a füle mellett a felszólalást, én pedig akaratom ellenére is elvigyorodtam.
- Tudnál segíteni?- nézett fel rám Hunter.
Egy gyors pillantást vetettem Liam-re, aki Micheal felé bökve bólintott. Elmosolyodva kacsintottam rá, amit egy kedves vigyorral viszonozott.
- Igen.- hajoltam le Hunter mellé.
- Én is tudnék segíteni.- hallottam Micheal hangját, és mivel háttal voltam neki, unottan forgattam a szemem. Hunter meglepetten nézett rám, valószínűleg nem várt az "ellenségétől" egy ilyen kedves gesztust.
- Tudsz gömbvillámot képezni?- fordult hátra Hunter, mire a többiekkel együtt a röhögésünk vissza tartva mosolyodtunk el.
Micheal összefont karral nézett farkasszemet Hunter-el, majd amikor Hunter visszafordult, egy gyilkos pillantást vetett a mellette röhögő Luca-ra.
- Mit kell csinálnom?- kérdeztem Hunter-től érdeklődve.
- Képezned kell egy gömbvillámot.- mondta.
A kezem remegni kezdett, és gombóc keletkezett a torkomban. Hunter nyugtatólag megfogta a kezem, de őszintén, ezzel csak roszabb lett, mert amiatt azon izgultam, hogy Micheal végig nézi. Hunter-nek fogalma sem volt arról, hogy van barátom, és hogy a barátom az az ember, aki őt ősellenségének tartja.
- Menni fog. Nyugi.- mosolyodott el.
A kezem a lakatra téve, felemeltem a hüvelyk ujjam, majd a kisujjam lenyomtam és erősen koncentráltam. A becsukott szememen keresztül lilás fény szivárgott be, és boldogan néztem a kezemre, ami felett ott volt a gömbvillám.
- Nagyon jó!- dícsért meg Hunter, majd a kezét az enyémre helyezve elvégezte a saját kézmozdulatát. Érdeklődve figyeltem a történést, majd amikor a gömbvillám közepén fehér fény kezdett pislákolni, Hunter elhúzta a kezét, és felállva engem is felsegített.
Miután elvettem a kezem, a gömbvillám még ott maradt, és a fehér fény egyre nagyobb lett.
- Ez nagyon menő!- mondta Hazel.
Hunter mellettem állva még mindig fogta a kezem, én pedig zavartan elhúztam, mintha csak a hajamat igazítottam volna meg. Abban a pillanatban megfogadtam magamnak, hogy amíg meg nem oldottuk a fény relytéjét, addig sem Micheal-el, sem pedig Hunter-el nem foglalkozok.
A lakat nagy csattanással hullott le a földre, amire mindannyian odakaptuk a fejünket.
Hunter a rozsdás kilincset megragadva kinyitotta a nyikorgó ajtót.
Az ajtón túl hatalmas feketeség volt.
- Van valaki, aki ért a tűzhöz?- kérdezte Liam.
Hazel egy 'ez most komoly?' nézéssel ajándékozta meg.
- Bocs.- vigyorodott el Liam.
- Valaki tud adni egy fáklyát?- nézett ránk Hazel, majd a Luca által nyújtott fadarabot átvette.
- Köszii.- mosolygott rá, majd csettintve meggyújtotta a fadarabot.

Világosság töltötte be az alagutat, és a már kinyílt ajtón keresztül a megvilágított folyosóra néztünk. Nyirkos falain apró bogarak menekültek a fáklya fénye elől. A mennyezetről az átlagosnál nagyobb pókhálók csüngtek. A falakat téglából rakhatták valamikor régen.

- Lányoké az elsőbbség.- mondta Luca vigyorogva, mire én és Hazel a szemünket forgatva elindultunk a hideg folyosón.

- Ez lehet már vagy pár ezer éves.- jegyezte meg Hazel a fáklyát maga előtt tartva. A padló sáros föld volt, és minden lépésnél azt lehetett érezni, mintha futóhomokban sétáltunk volna.

- Meddig tart még ez?- csapta a combjához a tenyerét Liam.
- Az mi?- kérdezte Kilo, én pedig hátrafordultam, de a következő pillanatban kavics gurulást hallottam, majd Hazel karjába kapaszkodtam.
Előttem hatalmas szakadék tátongott, a szívem pedig a torkomban dobogott.
- Jól vagy?- tette a vállamra a kezét Hunter. Pár pillanatig meredtem magam elé, majd nagyot nyelve pislogtam.
- Igen.- válaszoltam. Pár centiméter választott el a mélységtől...
- Most már elengedheted.- lépett Micheal Hunter elé, aki még mindig a vállam fogta. Hunter egy jó fejjel magasabb volt Micheal-nél, és hideg tekintettel méregette, még mindig a vállam szorítva.
- Veled ellentétben én aggódom érte.- mondta ridegen, aztán kérdőn rám nézett.
Akkor vettem észre, hogy mindannyian engem néztek. Pár másodperc alatt összekaptam magam és az agyam ezerrel kattogni kezdett valami megvalósíthatón.
- Elkérhetem a fáklyát?- fordultam Hazel felé, miközben felemeltem egy kavicsot a földről. Hazel átnyújtotta a fáklyát, amit a szakadék felé emelve világítottam meg, majd beledobtam a kavicsot a mélységbe. Mind a szakadék felé guggolva vártuk, hogy földet érjen a kavics, ami hamarosan be is következett egy tompa, alig hallható hanggal.
- Ez mély.- állapította meg Luca.
- És hogy a manóba megyünk mi át ezen?- ültle törökülésbe Liam, és a földön levő kavicsokkal kezdett el játszani.
- Csináljunk hidat!- mondta Luca.
- Miből?- forgatta a szemét Liam.
Liam egy kavicsot felkapva nekivágta Luca-nak, aki mérgesen sziszegve rohant oda hozzá, majd belerúgott a lábába.
- Emeld meg a seggedés segíts!- szól rá Liam-re, aki nyújtózkodva elvigyorodott.
- Majd, ha előálltok egy jó ötlettel.- közölte. Hunter a fejét fogva motyogott valamit, Micheal pedig szúrós tekintettel figyelt engem.
- Nekem van egy tervem!- néztem rájuk, amikor végre összeállt a kép a fejemben.
Micheal a szemöldökét felvonva pásztázott, Liam és Kilo érdeklődve kapták fel a fejüket, Hazel és Luca reménykedve tekintett rám, Hunter pedig mosolyogva lépett felém.
- Hidat csinálunk.- mondtam.
- Megmondtam!- röhögött Luca. A többiek csalódottan csóválták a fejüket.
- De nem akármilyen hidat.- tettem hozzá, mire újra reménykedve néztek rám.