/ SZÜNETEL /Belém bonyolódtál

20. Rész

- Azért mi még rendben vagyunk? - kérdezte Shawn miután percek múlva is csak bámultam magam elé.

- I-igen, csak hirtelen olyan sok mindent mondtál, kavarognak a gondolataim és nem tudom hová tenni őket. - csuklott el a hangom.

- Na - ölelt magához - ez már a múlté és mára már semmi jelentősége nincs.

Ölelése biztonságot nyújtó volt, de valahogy mégis olyan zaklatott maradtam.

- Neked sosem lesz közöd ehhez az alakhoz, többé már nem létezik nekem sem. - ölelt továbbra is.

Sosem.

Egy-két óra elteltével úgy éreztem ideje végre előbújnom a szobából. Shawn elaludt, nem volt szívem felkelteni, így egyedül indultam le a földszintre.

- Szia, anya. - érintettem meg a vállát, ahogy oda léptem mellé a pulthoz, ahol ült.

- Kincsem. - fogta meg a kezem.

Szótlanul néztem a szemeibe, ő pedig mindent megértett szavak nélkül.

- Átmenjünk a nappaliba? - kérdezte együttérző pillantással.

Bólogattam.

- Mi bánt, kincsem? - kérdezte miután percekig csak ölelni tudtam őt.

- Nagyon nehéz. - sóhajtottam el magam.

- A múlton nem tudsz változtatni. Így mindkettőtöknek jobb lesz. Nagyon örülök, hogy találtál egy rendes és kevésbé zűrös fiút. Tudom, hogy szereted Dylant, de muszáj lesz elengedned őt.

- Ez nem ilyen egyszerű. - feleltem szomorúan.

- Tudom. Hidd el, én már csak tudom, hogy nem egyszerű elengedni egy férfit, aki elhitette veled, hogy tiétek a világ.

- Nem szabadott volna ennek elkezdődnie soha. - borultam a nyakába.

Anya nem válaszolt, csak viszonozta az ölelést jó hosszan, míg kisírtam magam a vállán.

Sosem dohányzom, de most úgy éreztem rá kell gyújtanom egy cigire. A hátsókertbe vettem az irányt és alig vártam, hogy ledobjam magam a kis szalmaszékre, és kitisztítsam az elmém.

Megtorpanva láttam, hogy Dylan már ott ül. Feje lehajtva, kezei összekulcsolva, és csak meredve bámulja a cipőjét.

Nem vett észre. Nemtudtam, hogy inkább visszaforduljak, vagy beszéljük meg a történteket.

- Khmm.

- Jenna. - pillantott fel meglepetten.

Apró mosoly bújkált az ajkai szélén.

- Hát te? - ültem le mellé a másik szalmaszékre.

- Én csak... levegőzök. - majd vett egy mély levegőt.

- Köszönöm, de a sóhajtozásod nélkül is tudom, hogyan kell levegőt venni.

- Te aztán elszánt lettél. - pillantott rám félmosollyal.

- Mondhatni. - feleltem.

- Szóval gyűlölsz... mi?

- Nem is gondolnád mennyire.

Csend volt egy ideig.

- Figyelj, Jenn... azaz Jenna, sajnálom. Sajnálok mindent. Megbántam nagyon, de nem volt más választásom és kínoz a tudat, hogy nem mondhatok többet.

Csak bámultam Dylan barna szemeibe mélyen, és valahogy harag helyett most kellemes melegség töltött el, amiért tartottuk a szemkontaktust.

Arca kissé borostás de nem nagyon észrevehető. Hangja nem változott, pillantása a régi, csak lett egy új tetkó a nyakán. 224.