Beléd szeretve /Pető Brúnó ff/♡♡♡ BEFEJEZETT ✅️

Huszonegyedik fejezet

Konkrétan már  a falat kapartam az unalomtól. Nem történt ma velem izgalmas, egedül csak annyi dobta fel  a napomat, hogy adták a tévében a Halálos Iramban t, de abból se  a kedvencemet. Szóval eddig ez a nap egy hatalmas KO. Sajnos. Pedig nem szeretem elpocsékolni a napjaimat, azzal, hogy nem csinálok semmit. Pedig most ennek kellett megtörténnie. Semmi sem kötött le. Se az olvasás, se semmi. A telefonomat alig kapcsoltam be, csak pár fotót csináltam, és nagyjából úgy ennyi. Nem éreztem, hogy ez a nap lehet egy kicsit érdekes is. Pedig az volt...

    Minden ott kezdődött, hogy öt körül aztán már fel ment bennem a pumpa, és elmentem sétálni, csak hogy kiszellőztessem a fejemet, és ne kelljen otthon tétlenül unatkoznom. Jól tettem, ugyanis nagyon jó idő volt, pont sétára alkalmas. Csak úgy mendegéltem, átsétáltam a Lánchídon, oda-vissza, megnéztem a Halászbástyát, voltam a Margit-szigeten...Egy szóval így, a semmittevős unalom után jól esett nagyon. És az is jó volt, hogy egyedül voltam. Imádom a a társaságot, meg minden, de azért mindig kell egy kicsi idő, amit csak magamnak, és a gondoltaimnak tudok szentelni. Otthon persze állandóan nyüzsi van, vagy éppen hangosan dübörög a zene. 

   Éppen mentem már haza fele, amikor oldalra kaptam a fejemet, mert megláttam egy nagyon durván ismerős arcot. Csakhogy nem jutott eszembe, hogy honnan lehet ennyire. Aztán beugrott. Az illető is észrevett engem, és hatalmas vigyorral az arcán jött oda hozzám.

-Emma? Hát te? - kérdezte csodálkozva, aztán adott két puszit az arcomra.

-Máté! De jó, hogy itt vagy...-mosolyogtam rá az....exemre. Igen.

-És, mizu feléd kicsi lány? Rég láttalak- mosolygott rám őszintén, mire fellázadtak bennem a régi emlékek.

-Semmi érdekes. Sétálok. Veled? - tettem fel a teljesen átlagos kérdést.

-Bulizni megyünk a spanokkal- vont vállat. - Van kedved? 

-Nem nincs- ráztam meg a fejemet ellenkezve. - Amúgy is mennem kell. Már várnak biztos...

-Ja, igen, nehogy kinyírjon a kis Danikád. Egyszer összefuthatnánk- ajánlotta fel, mire halványan elmosolyodtam.

-Oké. 

-A számom ugyanaz - kacsintott rám, majd megfordult, és visszament a haverjaihoz. Nem kéne  súgta belülről egy hang. Végtére is már ezer éve volt, hogy jártunk, sőt, egy csaj miatt dobott... Valahogy mégis belebotlottam. Talán ez valami isteni csoda?? De én nem akarom. Nekem Brúnó kell....

   Ahogy hazaértem, ledobtam magamat a kanapéra, és a kezembe vettem egy képregényt. Hogy miért azt? Fogalmam sincs, csak ez volt ott az asztalon...Meg egy másik könyv, de az Lilláé volt, szóval hozzá nem nyúltam... Az unalom megint a birtokába vett, így kénytelen voltam valami elfoglaltságot keresni magamnak, amivel leköthetem magamat. Takarítani nem kellett, meg amúgy se volt kedvem, szóval azt az ötletet alapból kilőttem. Főzni se kellett, max.. ha a fiúk éhesek rendelnek kaját, vagy összedobok valamit.

     Nem mellesleg Lilla se volt otthon, mert Lacival vacsizni mentek, amit amúgy mér nagyon várt. Petiék elmentek Kevinhez, mert kijön valami új film, aztán azt nézik( Hogy miért nála, amikor itt van van hat plazma tévé....) , szóval itthon van Brúnó, Manu, Dani és én. Nagyon klafa.

-Ennyire unatkozol? - mintha Brúnó megérezte volna, úgy pattant le mellém a kanapéra. 

-Aha. Kínszenvedés- bólintottam fájdalmas arccal, majd a szemébe néztem. 

-Ezen segíthetünk- gondolta át, mire felvontam a szemöldökömet. 

-Sima ügy- hajolt közelebb, és megcsókolt. De úgy igazából. Nem úgy, mint a koncertjük estéjén, hanem, úgy, ami tényleg szívből szól, nem pedig a piából. Teljesen váratlanul ért a dolog, de azonnal viszonoztam, és beletúrtam a hajába. Hirtelen felindulásból megemelt a fenekemnél fogva, és belehúzott az ölébe. - Még mindig unatkozol? - kérdezte rekedtes hangon.

-Már nem- ráztam meg a fejemet mosolyogva, és megcsókoltam.