Te Vagy A Családom ^Rengoku x Oc^

【Prológus】

—Gyere anya! A végén még egyedül fogom elvégezni a piszkosmunkát.—Mondta játékosan a 16 éves lány.

—Megyek,megyek kicsim.—Mondta nevetve Ayame.—Tudod jól ,hogy nem vagyok olyan gyors mint ti. Hiába vagyok az anyád.—Küldött mosolyt lányának aki viszonozta ezt. Bele se gondolva abba ,hogy mi fog történni a nap hátra lévő részében.

...

—Maradj itt! Ezt az egyett megoldom.—Mondta Manami anyukájának miután a démon sikeresen is átszúrta az oldalát.

—Manami.—Fogta meg vállát Ayame de a lány eltolta onnan.

—Anya, maradj itt légyszi.—Kérte meg a nőt aki mindvégig másra figyelt.

—Manami!—Szólalt meg már hangosabban mire a lány mellkasát kötél vette körbe ami mélyen a húsába ment. Amint Manami feldogozta ezt, a démon már magához rántotta. Mélyen beleharapot vállába mire érezte ,hogy a teste forrósodni kezd amit a lány visszafojtott kiáltással díjazott. Ayame nagy nehezen felállt ,hogy segítsen neki mire csak rá kiáltott.

—Maradj ott!—Mondta fájdalmasan. Teste végig éget és zsibadt. A kötél pedig csak jobban bele ment bőrébe.—Ha mozogsz csak rosszabb lesz az állapotod...—Húzta elő nagy nehezen kardját majd elvágta a kötelet. Látása a jobb szeménél elkezdett homályos lenni, amit észre is vett. Így gyorsabban próbált végezni vele.

—Figyeld a légzésed!—Emlékeztette anyja mikor is látta ,hogy lánya kezd gyengülni. Manami mély levegőt vett majd becsukta szemét egy pillanatra ,hogy össze szedje maradék erejét. De mikor kinyitotta, már máshol volt.

—Mitörtént?—Ült fel hírtelen mikor tudatáig jutott ,hogy a szobájában van. Mellkasa és a karjai bevoltak kötözve.

—Felkeltél?—Jött be apja kicsit sem boldogan. Mintha teljesen más lenne a személyisége amit a lánya észre is vett.—Elájultál. Nekem kellett a segítségetekre mennem.

—Értem...—Nézte kezeit majd mikor a falra pillantott meglepődve látta ,hogy kardja nincsen a helyén.—Öhm, hova lett a kardom?

—Elvettem.—Vett mély levegőt az apja.—Most már nem vagy a hadtest tagja. Személyesen tettem róla.

—Mi?- Miért?—Döbbent le Manami majd nagy nehezen felállt.

—Mert nem vagy alkalmas rá!—Emelte fel hangját Atsushi mire a fekete hajú elnémúlt.—Még a saját anyádat se tudtad megvédeni. Szerinted akkor ,hogy védenél meg több ezer embert?—Lépett hozzá közelebb. A férfi megvető pillantással nézett rá, a történtek miatt már nem akarta lányának tekinteni őt.

—Várj, anya...—Sokkolt le. Manami nem akarta elhinni amit az apja mondott. —Meghalt?—Látta meg mögötte bátyját aki csak aprót bólintott. Ami csak jobban tönkre tette a lány fájdalmait.

—Most már érted?—Nézett könnyes szemeibe Atsushi. Hangja még mindig rideg volt, úgy nézett rá mintha egy szánalmas ember lenne aki semmihez sem ért. Manami ezt pedig érzete is.—Te csak megakadályoznád a többieket munka közben. Szóval ajánlom ,hogy a jövőben ne lássalak meg miközben kardot forgatsz.—Ment el, a lány válaszát meg se várva mire ő csak bátyjára nézett.

—Mégis mi történt?...—Kérdezte tőle kétségbe esve mire a fiú csak megrázta a fejét és ő is ott hagyta a szobájában. Miután lassan becsukta az ajtót, Manami összeesett. Próbálta feldolgozni a történteket de nem jutott semmire.—A temető!—Eszmélt fel majd egy kabátot magára véve rohant el. Szakadt az eső és borult volt az ég. De ezt őt nem érdekelte.—Anyám...—Szólalt meg mikor megtalálta sírhelyét, rajta az Iseki Ayame nevet.—Sajnálom.—Térdelt le elé majd letörölte róla a koszt ami az elmúlt napokban ragadt rá. Feje lüktetett a fájdalomtól, haja és kabátja már átázott. Teste pedig már remegett a hidegtől.—Nem tudtam megvédeni...—Mondta alig hallhatóan mikor megérezte keresztapja kezét a vállán.

—De ő megtudott védeni téged.—Szólalt meg olyan nyugodtan amilyenen csak tudott.—Nem a te hibád.

—De! Az én hibám! Csak úgy mint 2 évvel ezelőtt!—Akadt ki.—Akkor épp ,hogy csak vissza tudtam lopni Kenjitől a tekercset...—Szipogta el magát. Seiji csak mély levegőt vett mielőtt folytatta volna.

—De vissza tudtad szerezni. Nem?

—Eleve meg se történt volna ,ha nem bízok benne.—Törölte le könnyeit.—Ha én nem lennék akkor még élne a nővéred.—Jelentette ki mire Seiji erősen bele markolt a vállán lévő sebébe.

—Ne mondj ilyeneket!—Szólt rá kissé idegesen de időben lenyugtatta magát.—Ahogy a nagyapád mondaná, minden okkal történik. Én meg azt mondom ,hogy várd meg a tetted következményeit mielőtt összeesnél.—Gugolt le hozzá majd Manami arcát felé fordította.—Ha elbusztul egy virág, nő helyette másik. És lehet ,hogy egy sokkal szebb virág fog kinőni helyette.—Nézett szemeibe miközben füle mögé tűrte hajtincsét.—Lehet ,hogy azt a szeretetett amit anyád adott, egy másik ember fogja megadni. Csak erősnek kell lenned és türelmesnek. Értetted?—Vigasztalta meg mire Manami csak bólintott. A férfi szavai miatt valahogy jobban éreszte magát.

—Nem is vagy dühös rám? Vagy nincs bosszú vágyad?—Kérdezte kis csönd után a lány mire Seiji meglepődött.

—Miért lenne? A keresztlányom vagy. Rád sose haragudnék. —Küldött felé halvány mosolyt.—De apádnak időre lesz szüksége mire feldolgozza ezt. Ugye tudod? És ő nem úgy nézi a dolgokat ahogy én. Szóval légy olyan erős amennyire csak kell. Rendben?—Állt fel.

—Te hova mész?—Állt fel ő is majd a férfi szemeibe nézett.

—Hát az elmúlt napokban amíg te gyógyultál én összevesztem apáddal. Szóval egy kicsit távol leszek. De ha bármi van akkor fordulj hozzám nyugodtan.

—Értem...—Hajtotta le fejét majd hallotta ahogy Seiji elmegy. Magára hagyva őt a temetőben, a zuhogó esőben.