Te vagy a megmentőm! /BEFEJEZETT/

Negyvenegyedik fejezet

-Szia-mosolyodott el és én azt hittem, hogy azon nyomban elolvadok tőle
-Szia
-Miről akartál velem beszélni?-kérdezte komolyan
Vettem egy mély levegőt és próbáltam belekezdeni a kis mondandómba. De fogalmam sincs, hogy kezdjek bele.
-Tudod a nagyit megszerettem volna látogatni-bólintott-Ezért megkérdeztem Davidot, de nem enged el-mondtam szomorúan és egyből lehajtottam a fejemet
Majd ő egyből az állam alá nyúlt, majd felemelte a fejemet és ezt mondta:

-Semmi baj, a nagyid már jobban van és már haza is engedték, ne erőltesd, nem akarom, hogy bármi bajod essen!-mondta komolyan és ezen muszáj volt elmosolyodnom
Akkor most jöhet a beszédem nehezebbik része.
-Tudod még akarok valamiről beszélni veled-nyeltem egy nagyot, ő pedig kíváncsian figyelt rám
-Hallgatlak-erőltetett egy kicsi mosolyt magára
-A szakításunkról akarok-kezdtem bele és érdeklődve figyelt
-Hé figyelj, nincs gond, megértem, ha mást szeretsz, csak nem merted elmondani, nincs baj-próbált egy meggyőző mosolyt magára erőltetni, csak viszont én átláttam rajta, az csak egy kamu mosoly volt.
-Nem Victor, egyáltalán nem erről van szó! Eric engem egyáltalán nem érdekel és soha nem is érdekelt, úgy ahogy te érdekeltél-pirultam el-Igazad volt, nem azért szakítottam veled, mert nem szeretlek, mivel nagyon is szerettelek és még most is szeretlek-mondtam a szemébe nézve, ő pedig nagyon meglepődött-Nem szóltam neked róla, de a szakításunk előtti napokban, David küldött egy üzenetet, amiben arra célzott, hogy előle nem menekülhetek, hamarosan megtalál-tartottam szünetet, majd folytattam-Ezért valamit kikellett találnom, ezért inkább hazudtam neked és szakítottam veled, mivel tudtam, hogy David visszahoz ide és hogy valószínűleg soha nem találkozunk már!
-De miért nem mondtad el az igazat?-kérdezte értetlenkedve
-Mivel tudtam, hogy velem úgy se lehetnél boldog, ezért inkább hazudtam, hogy úgy hátha elfelejtesz és lesz aki boldoggá tehet téged-mondtam el őszintén és a végére már teljesen bekönnyeztem
-Értsd meg téged szeretlek, te nem egy sima lány vagy az életembe! Számomra te vagy A lány, az akivel leakarom élni az életemet, az A lány akivel közös jövőm lehet és akivel, ha a sors is úgy akarja megöregedhetek. Tegyük fel összejönnék mással, de számomra akkor is csak te kellenél igazán, mivel számomra más lány nem is létezik, akit igazán szerethetnék, csak te! Mivel te vagy számomra A lány!-mondta nekem és én teljesen meghatódtam
-Számomra is te vagy az a fiú, akivel lenni akarok! Te vagy az életem szerelme, de ameddig David a közelbe van, nem lehetünk együtt! Sajnálom, de nem kockáztathatom, azt hogy bármi bajod essen!
-Megtudom magamat védeni és nem hagyom, hogy ő válasszon el minket-mondta és a keze közé vette az arcomat, de én egyből levettem onnan
-Sajnálom, de nem lehetek veled úgy boldog, hogy közbe rettegek attól, hogy David mit tesz veled! Szóval sajnálom, de így nem lehetünk együtt!-mondtam szomorúan
-Nem teheted ezt! Megszökhetnénk együtt!
-Hogy David megint megtaláljon?-mondtam és erre ő se tudott mit mondani
Tudja, hogy sajnos ez az igazság. Mehetnénk az Északi sarkra is David előbb vagy utóbb ott is megtalálna!
Pár perc hallgatás után megszólalt:

-Akkor biztos, hogy ezt akarod?-kérdezte elkeseredetten
-Nem akarom, de muszáj, mivel így tudom, hogy nincs semmi bajod!-mondtam az igazságot, amit egy ideje már próbálok megértetni vele
-Hát legyen! De ez még jár nekem!-mondta, majd adott egy hosszú szenvedélyes csókot, amit rögtön viszonoztam, percekig csak csókolóztunk, majd levegőhiány miatt elváltunk
-Ég veled!-mondtam sírva
-Én nem mondom ezt, mivel tudom még, hogy találkozunk-kacsintott, én pedig csak elmosolyodtam makacsságán.

Szipogva elindultam a testőrömhöz, majd beültem a kocsiba, ő pedig hazavitt. Vajon jól cselekedtem? Igen, hát persze, mivel David őt biztos bántaná, mivel a fejébe vette, hogy nekem Ericcel kell együtt lennem! Arra várhat, ugyanis ez soha nem történik meg, mivel utálom azt az embert! Viszont két dologban biztos voltam! Az egyik, hogy most hagytam ott életem szerelmét, a másik pedig, hogy soha senki mással nemtudnék és nem is akarok boldog lenni, csakis vele!

Otthon álomba sírtam magam és napokig nem is ettem, csak feküdtem meg sírtam. Davidot nem izgatta, de hogy őszinte legyek, nem is akarom, hogy izgassa, hisz miatta megyek teljesen tönkre! Ő az életem megrontója, csakis ő, senki más!

Majd nagy nehezen három nap után erőt vettem magamon és kimásztam az ágyamból. Megfürödtem felöltöztem és lementem enni. Őszintén eléggé legyengültem az elmúlt napokban, szóval mostmár ideje volt egy kicsit ennem. De tényleg csak egy kicsit ettem, mivel a gyomrom teljesen összeszűkült.
Miután ettem egy nagyon kevés mennyiségű ételt épp visszaindultam volna a szobámba, de valaki csengetett.

Kinyitottam az ajtót és egy negyvenes évei elején járó, sötét barna hajú és gyönyörű kék szemű nő állt az ajtóban. Nemtudom miért, de mintha anya lett volna az, de az ugye nem lehet, mivel ő sajnos meghalt.
-Miben segíthetek?-kérdeztem meglepődve
-Sally kicsim annyira hiányoztál!-mondta, majd a nyakamba borult, én visszaöleltem, mert hát nem akartam bunkó lenni, de mégis honnan tudja a nevemet?
-Bocsánat, de ki maga és honnan tudja a nevemet?
-Az anyukád vagyok-mondta könnyezve
-Dehát az anyukám meghalt!-mondtam sírva
-Nem haltam meg Sally, itt vagyok és élek!-mondta mosolyogva és hittem neki, mivel tisztára anyára hasonlított és valahogy úgy éreztem hinnem kell neki.
Szóval akkor él az anyukám! Nem halt meg! De hogy? Meg miért csak most került elő annyi év után? Mégis hol volt addig? Semmit se értek!