BIRSEGRES

1. fejezet

Gidát apa hozta haza, de nem szállt ki az autóból, mert apa egy ideje nem tette be a lábát a Gedeon-házba, és ez miattam volt. Hideg volt aznap, hidegebb, mint hetek óta bármikor, ezért arra gondoltam, hogy megint az a szörnyű vihar következik. Emiatt is voltam az erkélyen, ahol egyáltalán nem lett volna szabad. Épp a kezemmel próbáltam felolvasztani a korlátra fagyott deret, mert meguntam, hogy a birsfát figyeljem, aminek a környékén egyáltalán nem volt készülőben semmi, főleg nem a rettenetes vihar, amikor meghallottam az autót. Apának egy piros furgonja volt, régi, de megbízható. Ezt Blaž mondta mindig, hogy régi, de megbízható, és Blaž valószínűleg mindent tudott az autókról, úgyhogy elhittük neki.

Innen fentről nem láttam, hogy ki van még ott apa mellett, csak azt figyeltem, hogy apának megint kócos volt a haja meg a szakálla, és anya biztos, hogy rászólt volna, hogy szedje már össze magát, de anya csak régen mondott neki ilyeneket, még azelőtt, most már nem nagyon beszéltek. Apát egyébként Rado Carnak hívták, és olyan sötét vörös volt a haja, amilyet nem látott még a falu, mielőtt Gedeon Lídia, az anyánk, haza nem hozta őt Lendváról. Persze ez még azelőtt volt, hogy én és a két testvérem megszülettünk volna, mert most már a mi hajunk is pontosan olyan, mint apáé, és már egyébként sem nézi meg senki.

Gida haja viszont zsíros volt és lenőtt a fekete festék alatt. A teste pedig aprónak látszott, és nem csak azért, mert az erkélyről néztem le rá. Igaz, hogy ő soha nem lett olyan magas, mint a nővérei vagy Nana, de most úgy nézett ki, mint azok a gyerekek a kórházban. Túl nagy volt a feje. Talán apa ezért sem engedte el csak úgy, hanem kiszállt a kocsiból, pedig már a motor is járt, és a kapuban visszahúzta a hátizsákjánál fogva. Aztán hátulról átölelte a zsákot is, és őt is, és sokáig nem eresztette. Gida nem mozdult, pedig rátehette volna a kezét apa nagy lapátkezeire, neki az nem került volna semmibe, de ehelyett csak a kilincset szorította. Az arcát nem láttam, mert a fejébe húzta a csuklyát. A tornacipője kopott volt, és felgyűrődött az ujjainál, ahogy nekitámasztotta az ajtónak, amin apa miatt nem tudott belépni. Biztos kényelmetlen volt, de nem mozdult.

Apa aztán egy idő múlva elengedte, és visszaült az autóba. Még sokáig nézett utána. Ismertem ezt a nézését. Megfájdult tőle a hasam.

Gida a kisház felé tartott, amikor apa kitolatott végre a hidunkról. Én egy kicsit lemaradva követtem az erkélyen keresztül, mert nem akartam, hogy meglássa a mozgást. A kisház nem volt olyan kicsi, de erről mindjárt mesélek, csak ez hátul volt, ezért hívtuk így. Gida megállt a fodrászat előtt, habár abban sem vagyok biztos, hogy látta azt, mert közben a hátizsákjában kotorászott. Talán kulcsot keresett. Semmit sem zártunk egyébként, csak a boltot és Mojca fodrászatát, meg a kisházat, pedig az üres volt.

Gida háttal állt nekem, kicsit le kellett hajolnom, mert a birsfa ágai kettőnk között voltak. Az egyik kezével megtámasztotta magát a kiskerten, a másikkal pedig a zsákban turkált. A pulóvere ujja beleakadt az egyik kitűzőjébe, és szinte a könyökéig felcsúsztatta azt. Majdnem olyan vékony volt a keze, mint az enyém, csak barnább. A csuklóján pedig kórházi karszalag volt. Egy kicsit láttam csak belőle az ágak között, mégis megismertem. Kapkodva a saját kezemre néztem, de azon már nem volt ilyen. Ettől egy kicsit enyhült a hirtelen jött fájdalom a hasamban, és újra ki tudtam egyenesedni.

Amikor felnéztem, Gida már nem volt sehol, csak a kisház emeletének ajtaját láttam becsapódni. Aztán nem mozdult semmi. Csak később jutott eszembe, hogy mit csinál ott egyáltalán, amikor a szobája itt volt nálunk, a nagyházban.