BIRSEGRES

26. fejezet

– Sajnálom, hogy téged hívtalak. Nem tudtam, kit kellene... – mondta Rado. A fejét továbbra is a térdei közé lógatta, a bal kezével olyan lassan simogatta a vörös haját, mintha csak nyugtatni akarta volna magát. A jobb keze még mindig az ásó nyelét markolta. A traktor kereke, aminek nekidőlt, félig árnyékot vetett rá.

– Ugyan, örülök, hogy eljöhettem – mondta Gida, és egy tökéletes pukedlit mutatott be. – Danica szerint nem dolgozom eleget a boltban, ezért azt szeretné, ha iktatnék az önkormányzatnak. Ingyen. Bár nem fogok hazudni, a nejed kezét látom benne...

– Mit...? – kérdezte Rado, és felemelte a fejét. Az arca földes volt. Sötét csíkokban sáros ujjnyomok szabdalták a fehér bőrét. Vörös szempillái összetapadtak, barna szeme csillogott, az orrcimpája remegett.

– Mindegy. Hol van? – kérdezte Gida.

– Ennyi? – kérdezte Rado.

– Minél gyorsabban megmutatod, annál gyorsabban végzünk – mondta Gida.

– Te mosolyogsz?

– Nem – mondta Gida, és gyorsan lehajolt, hogy elvegye Rado kezéből az ásót. Aztán megdörgölte az arcát, mintha csak le akarna valamit söpörni róla.

– Biztos nem, mert...? – mondta Rado féloldalas a lányra nézve.

– Biztos hát, a picsába már – mondta Gida, miközben elfordult. – Örülök, hogy nem Danit és a papírjait kell látnom, de azért... Csináljuk már.

– Ott – mutatott Rado a telek végébe.

Gida elindult a hátsó kerítés felé, de ekkor már megérezte azt a szagot, és a legyek zümmögését is meghallotta. Megtorpant egy pillanatra. Aztán erősen megszorította az ásó hideg fanyelét, majd fogást váltott rajta. Ott már nedves volt és meleg a fa, az lehetett az a folt, ahol Rado szorongatta. Ki tudja, mióta, mielőtt felhívta volna. Nagy levegőt vett, azt remélve, hogy ez kitart majd a végéig, és továbbindult.

Az őz beleakadhatott valamibe, mert az egész hasfala fel volt nyitva, és a saját belseje maga elé ömlött a földre. A kerítésnek dőlt, de nem úgy, mintha aludna. A feje a hátára csuklott, a szeme nyitva maradt. Még sötét volt a szembogara, de már üres. A telekről, a szomszéd felől orgonabokor nyúlt be a kerítés résein, és a nyíló virágok szaga illetlenül keveredett ezzel a meleg kipárolgással.

Gida addig nem mozdult, amíg egy légy nem szállt le az őz szemére. Várta, hogy pislogni fog, szinte látta, de nem történt meg.

– Hát jó – suttogta maga elé.

Pontban a kerítés mellett, az orgona tövében Rado már elkezdte ásni a sírt. A föld puha volt és fekete. Gyökerek hálózták be a tetejét, giliszták és pajorok mocorogtak az alsóbb részeken. A szomszéd istállója mellett álló fenyőfa gyökerei is pont ott haladtak el, Gida óvatosan ásott, hogy ne sértse meg.

Amikor már elég mélynek és nagynak érezte a gödröt, megállt. A keze remegett, kiesett belőle az ásó, és lihegett. Maga sem tudta, hogy ennyire elfáradt. Felnézett az égre, és kifújta magát, mert tudta, hogy most jön a neheze. Nem látott maga mellett más szerszámot, ezért megfordult. Rado ugyanott ült, ahol eddig, mégis közelebbnek tűnt, mint ahogy emlékezett. Mereven, rezzenéstelen arccal nézte. A lábai még mindig szorosan maga előtt voltak, az egyik keze a szakállát tépkedte.

– Mivel húzzam bele? – kérdezte Gida elfúló hangon.

Rado nem válaszolt, csak a szerszámos kamrának használt régi faházra nézett. Gida elindult abba az irányba, és közben beszélt, mert érezte, hogy remeg a lába.