BIRSEGRES

14. fejezet

– Nem maradok itt veled végig – mondta Zlatkó, miközben szórakozottan gyűrögette a kólásüveget, amiben már több csikk is volt, aztán leugrott a csomagtartóról. Gida a mozgást követve automatikusan felnézett, és úgy vizsgálta az előtte lévő sötét focipályát, mintha nem ugyanez a kilátás tárulna a szeme elé legalább tíz perce. Az autók keresztbe-kasul parkoltak előtte a térdig érő fűben, egyedül a két kapu körüli területet hagyták ki.

– Tavaly lenyírt egy Zsigulit az egyik. Tudom, nem úgy hangzik, de nagyon jól karban volt tartva, kár volt érte – mondta Zlatkó, aki követte Gida tekintetét.

Eközben megállás nélkül ott dübörgött körülöttük a túlhangosított zene. A bál a hátuk mögött, a kocsma fala mellé felhúzott faépületben volt, amibe ajtó híján a megbarnult és rojtos sátorponyvák közötti résen lehetett bejutni. Egyedül az nézett ki jól, ahogy a kiszűrődő fénycsíkok színesre festették a keréknyomos földet. Időnként leparkolt egy-egy autó a túloldalra, az árok szélére is, a kocsmán túl, de az érkezők beszédhangját elnyelte a dobgép és a torz mikrofon.

– Nem akarok bemenni – suttogta Gida.

Zlatkó megfordult, a lábait a térdének döntötte, és óvatosan kinyújtotta felé a kezeit. Aztán jó erősen megrázta Gida mindkét vállát.

– Picsába, Zlat – mondta Gida mosolyogva.

– Én be fogok menni, először a kocsmába, Piusz már adja is a vodkát vizespohárban, azt benyomom, és szénné fogom magam táncolni. Kurva hosszú hetem volt.

– Menj csak – mondta Gida.

Zlatkó indulás helyett féloldalasan a zsebében kezdett turkálni, és egy apróra összehajtogatott zacskót vett elő.

– Kérsz?

– Nem. Kösz – mondta Gida, és elfordult, amíg a kicsi fehér pirulát a szájába vette.

– Figyelj, kislány. Itt vagy, nem tudsz máshova menni, a kocsit nem kötheted el, mert azzal megyünk majd haza...

– Nem is tudok vezetni.

– Még mindig? Ezzel majd kezdünk valamit. De most folyik bent a pia, sok a részeg faszi. Te, pedig... Hé, Gedeon Gida!

– Hm? – mondta a lány, és ránézett. Zlatkó újabb cigivel küzdött, de a szél nem volt együttműködő.

– Tarts árnyékot.

– Szélárnyékot? – kérdezte Gida, de a választ meg sem várva a kezeiből barlangot formált Zlatkó szája előtt.

– Én akartam okoskodni... Na, szóval – mondta Zlatkó, és mélyet szívott a cigiből, aztán teátrálisan körbemutatott. – Ahhoz, hogy az ember egyedül élhessen, állatnak vagy istennek kell lennie, mondta Arisztotelész.

– Szép gondolat – fintorgott Gida, és újra a combjai alá tette a kezét.

– Vagy filozófusnak, mert végül az a geci Friedrich Nietzsche találta ki az egészet – mondta Zlatkó. – De nem ez a lényeg. Te színész vagy, nem? All the world's a stage, meg ilyesmik...?

Gida nem válaszolt. Fogalma sem volt arról, hogy éppen mi volt. Zlatkó ettől függetlenül egyre nagyobb hévvel folytatta.

– Ilyen zenés ráadásul...? Musical, operett, ugye? Na, akkor kedves Gedeon Júlia, barátoknak Gida, most fogd fel a segged, és képzeld azt, hogy ez egy előadás, ahol a gyerekkori legjobb barátnőd azt szeretné látni, hogy jól szórakozol.

– Igazad van, Mojca miatt be kell mennem – suttogta Gida.

– A következő öt évben mindent meg kell tenned, amit Mojca kér, és nagyjából akkor lesztek egálban.