BIRSEGRES

17. fejezet

– Picsába, de aggódtam – mondta Dani. A hangja tompa volt, mert belebeszélt Gida fejének a tetejébe, miközben szorosan magához vonta. Gida érezte az alvás illatát a műszálas hálóingjén, és most végtelenül hálás volt ezért.

– Mindenki megvan? – kérdezte Gida. Az ő hangja is tompa volt, de erről a legendás Gedeon-mellek tehettek. Habár mintha nagyobbak lettek volna, mint korábban. Alig kapott levegőt Dani mellkasában.

Gida erőszakkal elfordította a fejét, amitől aztán végre az egész konyhát láthatta. Tényleg megvolt mindenki, szerencsére, még mielőtt Dani ezt megerősíthette volna neki.

Lidi a gyerekeivel a kisbolt ajtajában állt (ő is az ajtóban, ez valami új dolog lehetett, talán valami filmből leshették el). A két fiú a földön ült, keresztbe rakott kézzel, fintorogva, mintha az egész dolog túl gyerekes lenne, de azért Gida észrevette, hogy a hátukat az anyjuk lábának vetették. Norka mögöttük volt, Lidi hálóingébe kapaszkodott, miközben az anyja őt nézte, és óvatosan, alig hozzáérve a haját simogatta.

Mami és Nana a bejárati ajtóban álltak mozdulatlanul, és felváltva cikázott a szemük a többieken.

– Joža mama...? – kiabálta Gida ekkor feléjük. Mert az igaz, hogy továbbra sem kedvelte a nőt, de azt is tudta, hogy aki látja a Gedeonokat, az érzi a vihart is. Ezért volt biztos abban, hogy abban Radó már úton volt hozzájuk, és abban is, hogy Mojca is telefonálni fog, ha vége.

– Jól van, biztonságban – mondta mami, a szemében sokkal több büszkeséggel, mint amit Gida indokoltnak érzett. Ez egy teljesen hétköznapi, jószomszédi kérdés volt, semmi más.

– Hogy jöttél át, Gida? – kiabálta ekkor Lidi. A szél nem volt olyan hangos, hogy ez indokolt legyen, de egyikük sem tudott halkan beszélni, mert az asztal közöttük úgy táncolt, mintha szellem rázná. Amiben persze volt némi igazság. Gida elmosolyodott a gondolatra, aztán összeszedte magát, mert Lidi ráncolni kezdte a szemöldökét.

– Az erkélyen – kiabálta vissza engedelmesen a konyha másik felébe.

– Megtapogattad? – kérdezte Lidi.

Gida nem értette a kérdést, de aztán rájött, hogy nem is neki szólt, mert ekkor már Dani eltartotta őt magától, és végigszántotta a forró tenyereivel a fejét és a mellkasát.

– Nem sérült, bal oldalt hupli és apró vágás – kiáltotta vissza Dani a húgának.

– Hülyeség volt elindulnod, bajod is lehetett volna! Ráadásul az erkélyeken keresztül...! – kiabálta Lidi, aki ilyen volt, amikor megkönnyebbült.

– Miért, jöttem volna a földön, Cirmos mellett? – kérdezte Gida, mert ő is olyan volt. Ráadásul nem örült sem a huplinak, sem a vágásnak. Az arcán.

– Sehol sem kellett volna, csak beállsz az ajtó alá, mondjuk a fürdőben, az messzebb van, és kivárod a végét – kiáltotta vissza Lidi.

– Egyáltalán, miért állunk ajtókban? Ez valami új dolog? Segít ez bármin is? – kérdezte Gida.

– Lányok! – mondta mami. Ő nem kiabált, de ez a halk hang is elég volt ahhoz, hogy mindkét nővér elhallgasson.

– Ilyenkor már vége szokott lenni, nem? – kérdezte mellette Nana egykedvűen.

– Kicsi Cirmos – suttogta mami csak úgy, maga elé. – Szegény kicsi Cirmos.

– Mikor volt utoljára? – suttogta Gida is Dani felé fordulva, és egy kicsit kényelmesebb pózba fészkelődött közben, de arra vigyázott, hogy közben ne ficeregje ki magát az öleléséből.

– Elég régen – suttogta Dani lehajtott fejjel. Aztán még annál is halkabban folytatta. – Biztos voltam benne, hogy aznap lesz, amikor hazajöttél.

Gida erre már nem felelt.

A viharnak szinte ugyanabban a pillanatban lett vége, amikor kinyílt a bejárati ajtó. A két fiú felpattant, de aztán lelassította a lépteit, csak Norka repült ugyanazzal a lendülettel Radó felé, akinek a vörös üstöke még borzasabb volt, mint máskor. Valószínűleg ő is csak felkapott magára valamit, mert az egyik lábán papucs volt, a másikon a horgászbakancsa. Gida emlékezett még, hogy milyen volt, amikor még itt lakott velük. Egy erős férfi, aki mellet Cirmos nem tűnt olyan ijesztőnek. Persze ő sem csinált soha semmit, de akkor is... Az idő viszont már elmúlt. Most más idők jártak.

Gida nagyot sóhajtott, és megrázta magát. Vége lett a viharnak, mindenki jól volt, vissza kellene mennie, nem volt itt dolga.

– Csinálok palacsintát – mondta Lidi, és már el is tűnt a kisboltban.

– Mi ez a palacsinta-dolog? Meg az ajtóban állás? Túl sok amerikai filmet néztek! – morogta Gida magában.

– Szerintem fahéjas is lesz köztük, szóval én befognám, amikor Lidi visszaér. Esetleg elővenném a serpenyőket , hogy lássa a segítőkészséged – mondta Dani.

– Mindig a legkisebb hajol le a legmélyebbre – morogta Gida szinte azonnal négykézlábra ereszkedve a szekrény előtt. Nem akarta, hogy Dani lássa a mosolyát, pedig azt most egy újabb vihar sem tudta volna az arcáról letörölni.

– És egyébként is, miért ilyen mélyen tartjuk a palacsintasütőt, ha már ilyen amerikásak lettünk? – nyögött Gida. Vagy a keze volt rövid, vagy a szekrény volt túl mély.

– Nem te vagy már a legkisebb, ne feledd – mondta Dani. – Egyszerűen csak jól esik, ha ugráltathatlak. Egy polgármesternek ez a dolga. Kiadja a feladatokat. Meg egy terhes nő egyébként sem hajolgat.

– Hogy mi van? – kérdezte Gida, beverve a fejét a szekrénybe. Aztán nagy csörömpöléssel kiemelte a két serpenyőt a többi edény közül, és feltérdelve Dani felé mutogatott.

– Újakat kellene már vennünk ezek helyett is – mondta Lidi, aki valahogy ott termett mellettük, és kivette Gida kezéből őket.

– És azokat tarthatnánk lelógatva a gáz felett, Gida szerint az amerikai filmekben így csinálnak – mondta Dani. Gida felállt, nem vágott vissza, csak a nővérére meredt.

– Ha Gidának csinálsz fahéjasat, én is most inkább azt kérek – kiáltotta Soma a konyha másik végéből.

– Nem csinálok – mondta Lidi, miközben olyan erővel törte fel a tojásokat, mintha ők tehetnének mindenről. – Majd ő csinál magának. És neked is, vagy te magadnak, hát mi vagyok én?

– Te tényleg...? – kérdezte Gida.

– Egy ideje. Hja. Ilyen ez. Na, megnézem Joža mamát, aztán visszajövök. Gondolom, hortobágyihoz nincs most maradék húsunk, mi...? – mondta Dani, aztán elfordult, de még előtte egyszer látványosan megvonta a vállát, mielőtt az ajtóhoz lépett volna.

Gida nézte a hátát, azt a széles férfihátat, és a derekát, amin nem látszott még semmi.

Aztán mamit, aki lassan követni kezdte. Aprókat lépett, és rámosolygott Radóra, amikor elhaladt mellette.

Radó ekkor már Norka előtt térdelt, és hallgatta, ahogy a lány elmesélte neki az éjszakájukat. Az előszobában voltak, Radó nem lépett be a konyhába, és csak lopva nézte a gáztűzhelynél ügyeskedő Lidit. Sebi és Soma egymás vállát ütögették, és olyan halkan beszéltek, amit csak ők hallhattak, de ők is az apjuk mellett maradtak. Nana elindult a kamra felé, valószínűleg azért, hogy ő is csináljon valamit, pedig egy lekváros üveget sem tudott volna még csak megmozdítani sem.

Gida óvatosan, még mindig attól tartva, hogy észreveszik, hogy ott van, és kiküldik, kinyitotta a fűszeres polcot, és megkereste a fahéjat. Mindig is az volt a kedvence. Azóta, hogy először evett ilyet, hétéves korában, amióta ő is Gedeon lett.