BIRSEGRES

19. fejezet

Gida olyan gyorsan állt be a pult mögé, amilyen gyorsan csak tudott, és persze, hogy beütötte közben a térdét, de ezzel – úgy gondolta – ráér majd később foglalkozni. Először azt próbálta feldolgozni, hogy újra látja Blažt. Nem volt könnyű. Nehezítésként, ezzel párhuzamosan, arra is figyelnie kellett, hogy ne nézze Norkát, az egyetlen és kedvenc unokahúgát, aki a középső pultok mögé bújva tele szájjal vigyorgott, és szíveket, meg csücsörítős puszikat mutogatott felé.

– Nem tudtam, hogy... – mondta Blaž.

Hát igen, Gida sem.

Halk mormogás hallatszott Blaž mögül, és a nadrágja szára a jobb lábán lefelé, majd fölfelé mozgott. Pontosabban csúszott. Úgy, mintha egy igen alacsony növésű valaki vagy valami rángatná a vádlija mögül.

– Ha mondani akarsz valamit, tessék – mondta Blaž.

– Hát én... – kezdte Gida.

– Ó, bocsánat, nem neked... – mondta Blaž, és lehajolt, aztán megfordult. Gida nem nézte, ahogy a póló felcsúszott a derekán, és láttatni engedte azokat a pihéket, amik, tudta jól, sokkal erősebbek és sötétebbek a hasa belső részén... Egyáltalán nem nézte ezt. A fejét sem fordította oldalra hozzá, hogy követhesse a mozdulatot. Azt már biztosan nem tette meg.

– Súgd a fülembe, ha nem akarod hangosan – mondta Blaž.

Gida elfojtott egy morgást, és már tátotta is a száját, de aztán nem jött belőle hang, mert ekkor végre újra ránézett a fiúra. Vagyis inkább a fiúkra. Ugyanis Blaž kezében egy aprócska gyerek ült, aki a hajába csimpaszkodott, és az arcát is felé fordította. Ebből a szögből tisztán látszott a füle mögötti a testszínű kis doboz is, amiből átlátszó műanyagcső kacskaringózott a hallójárat belsejébe. Ezen a készüléken pedig egy kék szemüvegszár nyugodott, aminek a textúrázottságát fognyomok gazdagították. (Hogy gyerektől, vagy kutyától származtak-e, Gida nem tudta volna eldönteni.) Selymesnek tűnő halványbarna tincsek voltak feljebb, egy egészen elképesztő módon tökéletes fejen, mint egy porcelánbabáé. A kisfiú keze apró volt, ugyanolyan elragadóan kimunkált porcelánkéz, habár ez közben azért mozgott, és szórakozottan simogatta Blaž borostás állát.

Blaž felnevetett, maga elé húzta a fiút, majd a vállainál fogva a föld felett tartotta, amitől a gyerek felnevetett, és óvatosan a linóleumpadlóra rakta.

– Ha nem baj, megkeresi maga, amiért jöttünk – mondta Blaž, miközben a kisfiút nézte, aki imbolygó léptekkel elindult a bolt hátsó része felé.

– Persze – suttogta Gida.

Tudta, hogy nem kerülheti el, hogy lássa Pacit, de azért persze mégis remélte, hogy... Hogy el fogja kerülni a látását. Na nem azért, mert tartott volna egy háromévestől, hiszen több ilyenhez is volt már szerencséje, köszönhetően Lidinek, csak furcsa volt így is az egész. Zavarban volt.

Valószínűleg Blaž is, mert még akkor is a fia után nézett, amikor az már eltűnt a polcok mögött.

– Nincs semmi törékeny ott hátul, ugye? – kérdezte.

– Nem, nincs – mondta Gida. Egyébként fogalma sem volt erről, ritkán mozdult ki a pult mögül. Próbálta gyorsan számba venni, hogy hoztak-e már onnan elő olyan dolgot, ami veszélyes lehet egy kisgyerekre, de aztán eszébe jutott, hogy minden veszélyes lehet egy kisgyerekre, ezért inkább úgy döntött, hogy azonnal elindul utána, de akkor meghallotta Norka suttogását, és mégsem mozdult. 

– Blaž, én... – mondta Gida. Újra elhallgatott, mert a fiú megfordult, és most ránézett. Igazán rá. Fekete szemeivel az övébe. Hát hogy lehetne így mondani bármit is...? De Gida a pult alatt összeszorította az ökleit, még a mutatóujjával előre is bökött, aminek a lendülete valószínűleg a pult fölött is látszódhatott, de ezzel sem foglalkozott, csak egy pillanatra ellenőrizte, hogy az ingjén rendben vannak-e a gombok (ó, miért nem figyelt oda reggel, hogy mit kap magára?), és újra belekezdett.